Micsoda zavaros álmok. Mindenki benne volt, akinek nem kellett lennie, egy személyben, összeolvadva, hol ez beszélt velem, hol az. Végül egy maradt. Akinek megmondtam, hogy a keserű gyerekkor nem indok arra, hogy élete végéig – mindegy, mennyit él – nap mint nap tönkretegye magát. Azaz pocsékolja azt, ami (isteni) adomány, nem kértük, de nem is nagyon illik elherdálni.

Az Életet.

Ébren soha nem mondanám. Nem mintha nem lenne benne igazam. De itt a tükör a kezem ügyében. Nézzek csak bele ilyenkor. És mondjam magamnak is. Legfeljebb kissé más értelemben.

Álmomban mindig őszintébb vagyok. És nem érdekel az a tükör, amiben a magam „bűneit” látom.

Hát … most álmomban tényleg elég „ellenséges” voltam …