július 15

ez az a nap, amire valószínűleg mindig emlékezni fogok. akkor is, amikor már más napokat régen elfelejtek …

miért nem maradtál itt még velünk, apa? legalább 15 évet élhettél volna még. vagy akár huszat is.
itt hagytál árván. azt sem tudtam mondani, hogy apa szeretlek. vajon mondtam én ezt neked egyáltalán valaha? nem emlékszem rá

ha harminc évig nem mondtam egyszer sem, hát a következő harmincegyben milliószor bepótoltam. ha ezt egyáltalán lehet pótolni.
az én hitem szerint hallod, tudod, érzed most is. de vajon lényeg-e még számodra? ki tudja? én nem

de majd meg fogom tudni én is

mi lett volna, ha akkor nem hagysz engem magamra?
nincs olyan, hogy mi lett volna, ha, mert nem az lett.

apa, nagyon szeretlek. nagyon hiányzol. senki nem hiányzik annyira, mint te

Fiam, ne egyél annyit, mert nem fogja bírni a térded! – ültél az ágy szélén, amikor hazajöttél munkából és fogtad a térdedet. nem tudtam, hogy tényleg annyira fáj neked. mert nem panaszkodtál. csak figyelmeztettél. hiába. mert a gyerek, a kamasz, a fiatal felnőtt még sérthetetlennek érzi magát. vele nem történhet meg. mekkora tévedés

nagyon fáj a hiányod. pedig az emlékeim szerint téged szerettelek a legkevésbé.
micsoda büntetés rádöbbenni a szeretet mértékére, amikor már nincs, akinek mondjam: szeretlek, apa

ez a nap mindig nagyon fáj. persze a többi is. de ez nagyon.