Sosemvolt asszonyok lelke kel mostanában életre bennem … Gondolataik szavakká válnak, a szavak betűkké. Én csak leirom őket. Mint egyszerű krónikás. Leirom, mit éreztek. Aztán elolvasom, néha átjavitom. Majd hirtelen azt érzem, hogy ők már én vagyok.

Mint ahogy az is vagyok.

Történetük olyan, mintha kút mélyére néznék. Lenn csillogó viztükör, sötét homály. Szemem mélyre fúrom … s már magam vagyok a kútban … Nézek fölfelé. Fejem felett magasban ragyognak a csillagok. Csak azt látom, hogy nagyon mélyen vagyok.

Mint ahogy ott is vagyok.

Szép szavú lágy mesékből hirtelen puszta hús tör elő … mellek, ölek, obszcén szavak. Titkos, perverznek mondott vágyak. Olyan szöveg, mit én sose mondanék. Én, az erkölcsös nő sose. De a ringyó, ki bennem él, lenn a kút mélyén, s ki ezerszer is kéjsóvár asszonyként feltámad … övé a szó. Nem az enyém.

Dehogynem. Ez mind enyém.

A ribanc, ott lenn … széttárt combja közt szemérmetlenül hivogat öle … jöjj, hatolj belém, töltsd velem kedved, gyönyöröddel repitsd az égbe … nem én vagyok.

Dehogynem. Az is csak én.