Két napja jöttem rá egy „analógiára”. És egyáltalán nem mondhatom, hogy örülök ennek a felismerésnek. Illetve már régen a tudatos határa alatt bújkált az agyamban ez az információ. Várható volt, hogy egyszer tudatossá válik bennem. Nem lepett meg. Inkább mellbevert. És kell egy kis idő, amig feldolgozom magamban.

Á … nem lesz ez igy jó. Ezt nem feldolgozni kell. Mert az igen sok energiába és újabb elfojtásokba kerülne.

Ezt a felismerést csak elfogadni lehet. Mert ez is része az egyoldalú kirakó másik képének. És a dolgok nagy részére valamilyen magyarázat. Megint összeállt valami egy kerek egésszé. Ez jó. Viszont megint úgy érzem magam, mintha fejbevertek volna. Kibaszott yin-yang.

Evvan.

Furán működik ez a zen-izé … Vesz el egy csomót a szuperegó hatalmából. De nem engedi kritikátlanul burjánozni az ösztönlényt. Átadja a hatalmat az egó kezébe. Azaz NEKEM. Minden nehézségével, de szépségével is egyetemben -mosoly

Na, eddig tartott a felismerés elfogadása. Ha viszont feldolgozni akartam volna, még fél év múlva is itt vekengenék rajta. És valszeg csekély eredménnyel …

Ez van -mosoly

Semmivel sem kevésbé szép része ez az egésznek, mint amiben már eddig is gyönyörködni tudtam. Sőt. Ez az egyik legszebb része. Majd aztán persze bele fog simulni az egészbe. És egyenértékű lesz a többivel. Csak ez még új. Még csillog az ujdonságtól. És nemcsak gyönyörű, hanem humoros is. Épp most mosolygok rajta. Mert ez is a rend része. Én meg szeretem a rendet az Életben. És a lelkemben -mosoly