Túl sok mostanában a rossz történés, a rossz gondolat és rossz indulat. Szúrós köveket rak a lelkébe. Amik óvatlan pillanatokban kizuhannak és sértenek talán másokat. Nem talán. Biztosan.

Valaki rágyógyult épp a csengőre. Nyomja, nyomja szakadatlan. Elvánszorog az ajtóig, pár lépés, de annyira épp elég, hogy már a magas C hangján fog szólni.
Kislányok.
Mit akartok?
Csak azt, hogy mincs-e valami papír …
No mi van, még mindig ezzel szórakoznak az iskolákban, gondolja mérgesen.
Nincs. Csak egy fokhegyről odavetett válasz. Majd még hozzáteszi, hogy nem kell folyamatosan nyomni azt a nyomorult csengőt.

Honnan tudhatták volna? Gyerekek. Udvariasak voltak. És nem kaptak mást, mint agressziót.
Becsukja az ajtót. Utána sírva fakad. Mert már jön is a lelkiismeret furdalás.

Istenem, vedd le rólam a terheket. Olyan nehéz ez már nekem.
Nem. Megáll a gondolat felénél. Nem szabad ilyet kérni.

Tud járni.

Eszébe jut az esti beszélgetés. A bosszúról, az elszámolásról. Ami hiába tűnik talán jogosnak, mégsem az. Mert abban hagy foltot, aki megteszi. Az életre kell hagyni, hogy kiegyenlítse azokat a bizonyos számlákat.

Istenem, vedd le rólam a bennem lévő gonoszság terhét.
Ezt kell kérni.