Este.
Nem bírom.
Menekülés.
Aludni, aludni, aludni.

Reggel.
Úgy érzem, hogy valamit el kell döntenem. Azt, hogy akarom-e én azt a kapcsolatot még tovább folytatni. Sose mondtam, hogy szerelmes vagyok. Csak azt, hogy szeretem. Az most is fennáll. Mégis szeretne valami újat a lelkem, szerelmes szeretnék lenni. Lehet „félszívvel” benne lenni egy kapcsolatban? És lehet, hogy a másik félszivem meg sóvárogjon valamiért, valakiért, nem tudom, kiért, de olyan valakiért, akit sokkal nagyobb lánggal vagyok képes szeretni? Mert másfél éve takarékon megy az érzelmi életem.

Azt hittem, hogy ez nekem jó lesz.
Hát most már nem vagyok ebben biztos.
Szerelmet akarok. Túláradó érzéseket. Amiért érdemes élni. Lángolni, felrepülni, aztán újra és újra elégett szárnnyal a földbe csapódni. Mert már tudom, hogy úgyis túl fogom élni. Túlélni? Naná. Hisz mindig ez az időnkénti lángolás tartotta bennem az életerőt.

Nem az a ‘félszivvel vagyok egy langyos kapcsolatban’ érzés, amiben vagyok … Mert ez sivárrá tesz. Lassan kiöli belőlem a tűz utáni vágyat.

Lassan önmagam számára válok érdektelen személyiséggé -atyam

Milyen jó, hogy ezt a linket egy emberen kívül senki nem tudja -mosoly Ha ide sem írhatnám le, megbolondulnék.

Visszaolvastam. Miért nem hagyom magamat megöregedni??? Békésen.

Mert nem vagyok az. A lelkem egyáltalán nem öreg … Ez nevetséges. És borzalmas egyszerre.