Hold, az ezüstös, csábitó, csillogó,
jeges fényű, mégis vért forraló.
Magányos farkas hegytetőn
– talán én? – hivja párját,
– pedig lehet, hogy nincs is –
kérlelőn …

Torkát már véresre üvölti,
de még visszhang se hallik.
S azt érzi, hasztalan.
Közben egyre fárad, ereje fogytán.
Még egy halk vonyitás, s elkullog
magányosan.