fekete szivárvány
fekete szivárvány
hajnalban
sugarat vetve kibomlik a szivárvány
a színek különválnak
átváltoznak fűvé, virággá, kővé, homokká
telik a nap
jön az este
összecsomósodnak a fények
gombóc lesz a színből
és összeomlik
feketébe
(04.28)
Lecsókolbász a királynőnek
Akartam-e én valaha is királykisasszony lenni? A reggeli az lecsókolbász, mustárral, kenyérrel, mellé jó lesz a téma gondolkodni.
Nem, soha nem akartam. Se a gyerekkor mesebeli álmaimban, se képletesen szólva.
Nem emlékszem, hogy bármikor is királykisasszonynak akartam volna öltözni, mint a legtöbb kislány. Én nem. Egyszer anyám valami farsangra olyan jelmezt akart nekem gyártani, de ellenálltam. Kiegyeztünk egy ibolya-tündérben, de még abban a göncben sem éreztem jól magam.
Akartam volna viszont lenni síugró, gyorskorcsolyázó, és motorversenyző. Érdekes vágyak, mert az egyensúly érzékem mindig is alig haladta meg a nullát. De azért vágytam rá.
És persze a Vadnyugaton akartam volna élni, mint például Puskás Jenny vagy valami hasonló, aki ugyan nő, de férfimód él és persze harcol, szükség esetén akár embert is öl, ha a sors úgy hozza.
De királylány? Az sosem akartam lenni.
A képletes értelmét vizsgálva sem voltak ilyen vágyaim. Nem sóvárogtam királyfi után, aki majd magához emel a lovára és elvágtat velem egyenesen a trónig és ráültet, mintha egy dísz lennék.
Én királynő lettem volna szivesen. Aki nem más kegyelméből, hanem saját jogán ül a trónon, és saját harca, hogy megtartsa magának. A kegyelemkenyér – azaz egy kissámli a trón mellett – meg legfeljebb a királynő férjeinek járt volna ki. A kissámlival értelemszerűen nem járt volna együtt a királyi korona, se a titulus.
Mert az az enyém.
————–
Na ennyit az én valaha volt – hol volt, hol nem volt, de inkább sose volt – szubmissziómról.
A királylány és a királynő nem ugyanaz a súlycsoport.
Egy szép mese a ‘csiszolatlan gyémántoknak’
Dom és a formatervezés
Egy házaspár elment vásárolni hogy vegyenek valamit közelgő házassági évfordulójukra. Mindketten szerették az antik tárgyakat, kerámiákat, különösen a teáscsészéket. Az egyik kerámia üzletben megláttak egy szép csészét.
A férj megkérdezte az eladót:
– Meg szabad néznem ezt a csészét? Még sosem láttam ennyire szépet.
A boltos a kezébe adta miközben csodálta a mesteri alkotást a csésze legnagyobb meglepetésére megszólalt:
– Nem érted, hogy lehetek ennyire szép? Tudod nem voltam mindig teáscsésze. Volt idő amikor vörös voltam és agyagnak neveztek. Mesterem kiásott megdolgozott összelapított meggyúrt újra és újra, én pedig üvöltöttem a fájdalomtól!
– Hagyj békén! – üvöltöttem, de Ő csak mosolygott és így szólt:
– Még nem.
Aztán egy gyorsan forgó korongra helyezett és én hirtelen csak forogtam forogtam forogtam körbe-körbe.
– Állíts meg! Szédülök! – kiabáltam, de a Mester csak ingatta a fejét és azt mondta:
– Még nem.
Aztán betett a kemencébe. Sosem éreztem olyan forróságot! Csodálkoztam, miért akar megégetni. Sikoltoztam. Ki akartam jutni. Láthattam a Mester arcát az üvegen át, és leolvashattam ajkáról, ahogy a fejét rázta:
– Még nem.
Végül az ajtó kinyílt, kitett a polcra. Hűlni kezdtem. – Most már jobb. – gondoltam.
Aztán mindenütt befestett. A festék szaga rettenetes volt. Undorodtam tőle.
– Hagyd abba, hagyd abba! – kiáltottam. De csak ingatta a fejét:
– Még nem.
Aztán hirtelen újra visszatett a kemencébe. Nem ugyanabba, mint először. Ez kétszer olyan forró volt. Úgy éreztem megfulladok. Könyörögtem, mindent megbántam, sikoltoztam és sírtam. Közben láttam, amint rázza a fejét és azt mondja:
– Még nem vehetlek ki.
Tudtam nincs többé remény. Végem van. Kész voltam rá, hogy végleg feladjam mire kinyílt az ajtó. A Mester kivett és újra a polcra tett.
Egy órával később elém állított egy tükröt és azt mondta:
– Nézd meg magad!
Amikor a tükörbe néztem, alig tudtam hinni a szememnek:
– Ez nem én vagyok, ez nem lehetek én!?! – hitetlenkedtem. Ez gyönyörű! Gyönyörű vagyok! – kiáltottam.
– Szeretném, ha emlékeznél arra – mondta – tudom fájt, amikor gyúrtalak gyömöszöltelek, de ha nem teszem kiszáradsz. Tudom hogy szédültél, mikor a korongon forgattalak, de ha megállítom a korongot, szétmorzsolódsz. Tudom hogy elviselhetetlenül forró volt a kemencében, és nem értettél miért teszlek oda, de ha nem teszem, megrepedsz. Tudom hogy rettenetes volt a szag, amikor bevontalak mázzal és befestettelek, de ha nem teszem, akkor sosem erősödsz meg és nem lesz színes az életed. És ha nem teszlek újra vissza a másik kemencébe, nem élhettél volna sokáig, nem lennél elég erős. Befejeztelek. Olyan vagy, amilyennek elképzeltem akkor, amikor hozzáfogtam a munkához.
Így formálja Urunk is életünket. Néhányan kemencében vagyunk üvöltve, sikoltozva: „Engedj ki!”. Néhányan épp színesedünk, ez kellemetlen majd megőrjít. Néhányan körbe forgunk és nem tudjuk, hol vagyunk csak azt kérdezzük „Mi történik velem?” Minden olyan zavaros de Ő tudja, hogy mit tesz. Bízz benne! Remélem Nektek is megszépíti a napotokat :)”
(Forrás: http://mspriestess.com/?page_id=752 )
————-
Ezt a kedves kis történetet alánlom szeretettel az összes ‘széndarabnak’, minden ‘vörös agyagnak’, aki úgy gondolja, hogy egy másik ember ‘munkája’ kell ahhoz, hogy belőle egy értékes valaki legyen.
Valamikor még én is ezt hittem 😉
Szereti Ön …./szereted …?
40 milliós kérdés. Időnként még az is elhangzik ….
40 körüli pasik előszeretettel keresnek meg és az ismerkedési kisérlet sorrendje a következő:
1: Tetszik az adatlapod.
Ezt meg szoktam köszönni, mert valaha anyámék udvariasságra neveltek és még nem sikerült mindent teljesen levetkőznöm magamról ….
2: Izgatnak az érett nők.
Erre már csak azt tudom írni, hogy nem lep meg. Mivel az utóbbi közel 20 évben egyetlen kivétellel mind fiatalabb pasijaim voltak, nem is kevéssel, hanem átlag 12-18 évvel hamvasabbak.
3: Nagyon nehéz dominát találni, aki nem kamu, és nem pénzes.
Erre csak azt tudom írni, hogy sajnálatos, de én nem vagyok domina, mint az az adatlapomon is szerepel.
Majd néha jön a 40 milliós kérdés:
“Szereted a BDSM-et?”
Megértem, hogy vért izzadva próbálnak valami beszédtémát találni egy olyan szűkszavú és pikírt emberrel is, mint én vagyok. Értékelem is. Már korábban elküldhettek volna valami melegebb égtájra … De ez a kérdés kissé humoros.
Na mindegy. Örüljek, hogy valaki szóbaáll még velem.
————–
Vajon honnan jutott most eszembe egy régen látott film, a régen olvasott könyv, aminek a címe: Szereti Ön Brahmsot? Françoise Sagan írta.
„Paule, a 39 éves, elvált asszony és a vele egykorú barátja hat éve tartó viszonya bár enyhíti a nő magányát, feledtetni nem képes azt. Tisztában van vele, csak akkor tarthatja meg szeretőjét, ha meghagyja számára azt a szabadságot, amit Roger egyre inkább ki is használ. A fiatal Simon őszinte szerelme régen elfelejtettnek hitt érzéseket ébreszt az öregedéstől és a magánytól félő Paule-ban, aki tudja, mire számíthat, mit remélhet ettől a kapcsolattól, mégsem tér ki a váratlan lehetőség elől.”
————–
Mi lenne, ha egyszer valaki tőlem kérdezne meg ilyet ….
Vajon mit válaszolnék rá?
Ha újra kopogtatna az ajtómon a szerelem …
Nem kell szolga, nem kell úr. De egy ember, aki néha megkérdezné, csak úgy, minden hátsó szándék nélkül, hogy hogy vagyok, az jó lenne ….
hadd nevessek eleget
a sajnálatnak szaga van. olyan, mint egy elbaszott, túlédesitett parfüm, amit egy hasonlóan elfuserált illat-tervező alkotott, aki azt hitte, hogy ismeri az emberek izlését, noha mindössze be volt dugulva az orra …
ha megérzem a bőrömön a mások sajnálatának bűzét – nekem már bűz, nem tudom jobb szóval illetni -, felfordul a gyomrom. és igyekszem lemosni, vagy még inkább közömbösiteni valamivel. a hétköznapi élet, ami tele van izzasztó dolgokkal, no az nagyon jó erre
a megoldott problémák savanykás izzadtságszaga letörli rólam azt az undoritó édeskés vackot, ami semmire sem jó
a sajnálat öl, butit és nyomorba dönt. legalábbis engem. mert olyan csábító lenne elterülni abban az édeskés szagú izében, ami a mások sajálkozása. és hagyni, hogy beleegye magát a bőrömbe … dagonyázni benne ….
…. és nekikezdeni sajnálni önmagat ….
no nem.
az életem egy részét profi önsajnálóként éltem le. és még azt sem vettem észre, hogy ez milyen káros nekem …
szerencsém volt. mert a magasabb hatalmak az utamba sodortak valakit, egy jóbarátot, aki évek munkájával megtanitott arra, hogy mindezt felismerjem, a kártékonyságát elutasitsam magamtól. és ne sajnálkozzak magamon, hanem nevessek.
mert az az egy, ami előrevisz
mindezek értelmében én sem szoktam sajnálkozni máson. nevetni már igen
édes jó Istenem, a mindennapi hülyéket add meg nekem ma is. hadd nevessek eleget
Ha hiszed, ha nem, ez is BDSM
béka: Amikor élvezetem van, akkor ha nem akarom is Te kerülsz a gondolataimba.
Boszorkány: Na mi van, a többi csaj már kidőlt mára? Csak a vénasszony van még ébren?
béka: Nem. Otthagytam a fiatalabbat, hogy ezt a „Fene vénasszonyt” keressem.
Boszorkány: Na ezt megpróbálom elhinni :)))
béka: Pedig nem a kor számít, inkább az vagy ahogyan amiket műveltél velem.
Boszorkány: Nem zavar a korom, béka 🙂
béka: Milyen érzés lenne neked, ha az, akinek a vágyait erősítgetted pár év múlva már szerelmes lesz beléd?
Boszorkány: He? Ha magadról beszélsz, elég hihetetlen lenne.
béka: Szerinted lehetetlen lenne egy szub vágyakkal rendelkező férfinél, akivel oly behatóan foglalkoztál, mint domina?
Boszorkány: Általánosságban nem. De hogy TE? 🙂
béka: Én sem akarom hinni, de miért jársz annyit az eszemben?
Boszorkány: Nem tudom, kedves. De belőled semmi potenciális szerelmet nem tudok kinézni. Mert nagyon önző és érzelemszegény embernek tartalak.
Erőszakos szubika
…
Úrnő: Rajtad nevetek, de mindegy.
szub(szerűség): Nevetgélsz és magadban beszélsz?
Úrnő: Baj?
szub(szerűség): Baj. Mert hallani akarom és látni.
Úrnő: Kis erőszakos szub?
szub(szerűség): Rafinált Domina „Vénasszony”?
…
szub(szerűség): Unatkozol vagy hajt a véred?
Úrnő: Nem unatkozom. Olyat én nem szoktam csinálni. És kettőnk viszonyában soha nem volt értelmezhető, hogy engem hajt vagy nem hajt a vérem.
szub(szerűség): Akkor engem hajt?
Úrnő: Inkább.
…
‘Mert hallani akarom és látni.’
Pofám lehervad. És még azt mondják, hogy egy szub nem lehet erőszakos, mert azt maga a szubság megléte zárja ki. Dehogynem lehet. Néha rosszabb, mint egy domináns.
Ha így haladunk, nem lesz elég a póráz, meg a korbács … Be kell szereznem valami láncot.
Párhuzamos élet
“Ha férjet – párkapcsolatot – keresel, nem engem keresel Én egy „párhuzamos élet” alternatívája vagyok egyvalaki számára, aki viszont az én számomra az . Persze , ettől még lehet nagyon is tartós. Sőt, csak így van értelme ! Ez pontosan ugyan olyan párkapcsolat, amilyen a „normálisaké”, csak megfűszerezve „némi” extrával. “
/Idézet egy pasi blogjából/
————————–
Istenem, olyan szép fogalmazás. Milyen gyönyörű a mi emberi nyelvünk, milyen szép szavakkal is tud illetni dolgokat ….
Csak azt nem tudom, hogy létezik-e ilyen.
Persze, hogyne létezne.
És bírja az ember sokáig a párhuzamos létet?
Miért ne bírná, ha az a boldogság igéretét villantja fel, mégha ha csak néha, akkor is. Feltöltődve hazamegy az emberhez, megfőzi neki a vacsorát, közösen tán még egy filmet is megnéznek, aztán ágyba bújnak. És szeretkezés közben legfeljebb nem a plafon repedéseit csekkolja és számolgat, hogy mikor lesz már esedékes a következő festés, hanem csukott szemmel maga elé képzeli azt a másikat a párhuzamos életben, az ember meg azt hiszi … hadd higgye, nem kell neki az igazság .. , hogy miatta nyög és nyüszít, és majdem akkorát élvez, mint még ifjú szerelmes korukban.
Mi is van a párhuzamosokkal?
Én még azt tanultam, hogy a párhuzamosok a végtelenben sem találkoznak. De ez csak az euklidészi geometria volt. Hol hallottam még én akkor a Bolyai féle elméletről … sehol. A nem-euklidészi geometriákban a párhuzamosok kicsit másként értendők és persze máshogy is viselkednek.
Egyszer egy okosnak tűnő ember azt mondta nekem, ha nem dolgozzák ki ezt a másfajta geometriát, akkor az űrutazást sem tudták volna megcsinálni .. mert hogy ott fenn is van vonzás, ami kitéríti az űrben közlekedőt az útjáról, és ha nem akar menthetetlenül elveszni a világűr sötétjében, bizony lépten-nyomon korrigálnia kell az útját.
Útvonal tervezés. Hmmm…
Párhuzamos élet. Szép kifejezés. Míves, cizellált.
Milyen hülyén hangzana, ha úgy mondanák: kisanyám, ez nem más, mint egy sundámbundám szeretői viszony. Játszunk egy jót, kúrunk egy jót, aztán mindenki szépen hazamegy a családjához, a saját vackába. Csak ennyi, nem több. És ne is várj tőle/m többet.
A rafkós ember tudja, hogy cukros vízzel lehet a legjobban legyet fogni.
Kár, hogy már nem tudom megkérdezni tőle
„Kötél fonja lelkemet
végét fogod
gúzsban tart, felszabadit”
(2009)
Jó régi dátum. Kár, hogy a szerzőtől nem tudom megkérdezni, hogy értette ezt a felszabadítást. Egy kapcsolat, ami gúzsba köti a lelket, hogy adhat felszabadítást?
Sehogy. Maximum egy kapcsolatfüggőnek adhat némi nagyon csalfa biztonságérzést.
A léleknek szabadon kell szárnyalni. Nem belekötözve egy kapcsolatba. Ha benne marad, az a saját választása kell, hogy legyen, a saját boldogságáért.
Ha a lélek úgy érzi, hogy pórázra van kötve, az már nem boldogság, nem kapcsolat, hanem betegség.
És az ilyen ne verset irjon, hanem keressen valami segitséget. Mert nagyon rászorul.
Kár, hogy már nem tudom megkérdezni tőle, hogy értette ezt a baromságot.
Gondolta a fene
‘Gondolta a fene’ – mondta egyszer egy anekdota szerint Arany János az elemzést olvasván, mikor egy verse valahol megjelent és egy műértő ítész ezt-azt fűzött hozzá elemzésképpen, hogy mit is gondolt a költő.
Legalábbis valami ilyesmit mondtak nekem egyszer magyar órán, valamikor a régmúltban.
Igaz-e, vagy se?
„A sokféle változat – gondolta, tudta, akarta, várta a fene – Lőrincze szerint azt sugallja, hogy egyiket se tekintsük eredetinek, szerinte talán több, tartalmilag hasonló megnyilatkozásból kristályosodott ki a legismertebb változat. A szinte mindegyik verzióban szereplő fene szóval egyébként máshol is találkozni Arany széljegyzetei között, és létezik egy hasonló írott visszaemlékezés is – Lehr Albert Arany-magyarázó például ezt írja Emlékezések Arany Jánosra című cikkében:
“Mikor nagy Toldi-kommentáromon dolgoztam, s nagyjából el is készültem vele, meglátogattam őt oly célból, hogy egy-egy kényesebb s többféleképp magyarázható helyre nézve felvilágosítást kérjek tőle, vagy inkább, hogy utólag igazolva halljam a magam fölfogását. Csudával tapasztaltam, hogy evvel ütötte el a dolgot: ‘Én bizony nem emlékszem már, hogy’ gondoltam, mit gondoltam“.”
Teljes cikk http://www.urbanlegends.hu/2015/04/gondolta-a-fene-mondta-arany-janos/
Na szóval. Van valami igazságmagja. Ez jó.
Az a bizonyos 2009-es vers, az előző blogomban. Kedves levélben valaki igyekezett egy magyarázatot adni nekem, hogy a vers írója hogy gondolhatta, amit leírt.
Köszönöm, hogy segíteni akart nekem. De az a vers a saját szüleményem. És megmondom őszintén, segítségül kérve Arany János szavait:
„Én bizony nem emlékszem már, hogy’ gondoltam, mit gondoltam.” 🙂
Aki mániákus írogató, az szereti papírra – jelen esetben netre – vetni a gondolatait. És azzal kiírja magából. Boldogságot, örömet, vágyat, fájdalmat, szomorúságot, dühöt, mindent.
És ezzel a leírt gondolatok legnagyobb része aztán ad acta is van téve.
Próbáltam magamban ma reggel felidézni az érzéseket, amik akkor voltak bennem, amikor azt a köteles-felszabadítós haiku-szerű izét írtam. De nem tudtam. Annyira idejét múlt már az a korszak, hogy lassan az emlékek is elvesznek belőle.
Az első gondolat, mikor reggel megtaláltam, ez volt: Anyám, micsoda hülye liba …
Jaaa … hogy az én voltam.