Dolgozom. De az agyam egy részében folyamatosan bújkál ez a felelősség téma …. És nem másra vonatkoztatva, hanem önmagamra …

Te pillanatnyilag nem vagy számomra más, mint egy ugyanolyan kisfiú, mint a többi száz- meg százezer. És szükségem sincs rád. Ahogyan neked sincs énrám. Számodra én is csak ugyanolyan róka vagyok, mint a többi száz- meg százezer. De ha megszelídítesz, szükségünk lesz egymásra. Egyetlen leszel számomra a világon. És én is egyetlen leszek a te számodra…

Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél.

Aki hagyja, hogy megszelídítsék, az a sírás kockázatát is vállalja vele.
Antoine de Saint-Exupéry

Lehet, hogy kissé röhejes, hogy épp én gondolkozom ezen. Bár szerintem nem. Mert ez soha nem csak egy irányban működik …

Na jó. Asszem, hogy felnőtt emberek vagyunk. Én legalábbis igen. Még ha néha a világnak nem igy tűnik, akkor is az vagyok. Mert nekik csak tűnik, én meg tudom magamról, hogy az vagyok. Az, hogy én legtöbbször szeretek hülyéskedni, ökörködni, és szeretek vidám lenni, az nem azt jelenti, hogy magamban nem mérlegelem kőkeményen a dolgokat. És általában szoktam tudni nagyvonalakban, hogy mit vállalok. Látom a lehetséges kockázatok nagy részét is. Azt gondolom, hogy más is felnőtt. És remélem, hogy ő is látja. És változatlanul azt gondolom, hogy nem kell semmit sem elkapkodni … -mosoly

Ja … és azt is tudom, hogy az első idézetben lévő „egyetlen” szót most talán nem kell szó szerint értenem. Nekem mindig sokat jelentett ez a szó. De nem sokra (semmire) mentem vele … Elképzelhető, hogy megérné változtatnom a hozzáállásomon.

Amúgy meg: az idő majd úgyis kiforogja.