Valaki ma megkért, hogy irjak már egy okos posztot a féltékenységröl. Ime:

Féltékenység … ugyan mit tudnék én erröl okosat irni? Semmit. Iszonyatosan sokszor voltam féltékeny életemben. Legelöször a gyerekem apjára. Aki nem titkoltan üzött sportot abból, hogy engem megcsalt, tartós, kevésbé tartós és egymenetes numerákkal. És mindig, de mindig elmondta. Mert tudta, hogy fáj. És szerintem valami perverz élvezetet talált benne, bár azt most sem mondom, hogy ezt tudatosan csinálta. Talán a saját „kapósságát” akarta bizonyitani elöttem? Vagy az bánthatta, hogy én képzettebb voltam nála? Nem tudom. Rengetegszer kérdeztem meg töle, hogy miért … És mindig az volt a válasz, hogy azért, mert tölem nem kap meg valamit, vagy érzelmileg, vagy szexuálisan. Nem kétlem, hogy ö igy érezte. De az volt a legszörnyübb, amikor azt mondta, azért, mert én frigid vagyok. És hogy ö attól nem tud felizgulni, hogy kefélés közben a karomat simogatja. Pedig nem tehettem róla, hogy nekem a karom is erogén zóna volt … Aztán már olyan sokszor csalt meg, hogy egy idö után már nem érdekelt. Nem tudott fájni többé. Mert már nem szerettem. És nem is gyülöltem. Közömbössé vált.
A másodiknál nem voltam féltékeny. Noha nagyon szerettem, de ilyen téren maximálisan megbiztam benne. Nem olyan embernek tünt, aki félre kefél. És csak akkor tudtam meg, hogy ebben is tévedtem, amikor már rég nem voltunk együtt. Kiderült, hogy évekig volt neki más valaki mellettem.

Amúgy a féltékenységet – ha éppen minden személyes vonatkozásától megfosztom a témát – tökéletes butaságnak tartom. Mert azzal egyrészt az ember önmaga lelkierejét örli fel, másrészt, ha a partner hüséges, akkor az oktalan féltékenységével pontosan önmaga alatt vágja a fát. Mert ebbe a valóban hü partner nagyon beleunhat. Rám is voltak féltékenyek. És ok nélkül. És nem hittek nekem. És tudom, hogy az nekem milyen rosszulesett. Mert én tudtam, hogy hüséges vagyok. Magyarán a szavahihetöségemet kérdöjelezték meg. Ami nagyon sértö volt rám nézve.
Szóval igy kivülröl vizsgálgatva a kérdést, roppant okosakat tudok irni róla.

Aztán, amikor elszáll a józan eszem, – és ez elég gyakran van, sajnos – akkor még arra is féltékeny leszek, ha a Drága öt-tiz perccel tovább marad a boltban. És egy háborodott idióta módján kezdek kombinálni, hogy biztos valami csajjal beszélget. És olyan ragyogóan felturbózom a gyanakvásomat és az indulataimat, hogy még azt is kidolgozom gondolatban, hogy tudnák megoldani, hogy találkozzanak, úgy, hogy én semmit se sejtsek. És idönként már a sirógörcs kerülget. És nagyon nehéz elöszednem a józan eszem, hogy már megint paranoid módon gondolkodom. És néha – de csak nagyon néha – még azt is bevallom magamnak, hogy csak az tud ilyen ötleteket kidolgozni, aki maga is képes lenne ilyet megtenni. Magyarán a mocskos ötleteim a saját lelkem mélyéröl származhatnak … És ezzel kurva nehéz szembenézni … Mert oly könnyü mondani, hogy mindenki magából indul ki. De akkor mi van, ha ez a „maga” én vagyok? Ugye, hogy igy már más???

Na ezért nem tudok én valódi okosságokat a féltékenységröl. A közhelyekkel meg már tele van a padlás. Néha már vasvillával kell feljárni forgatni, nehogy bepenészedjenek …
Valahogy meg kéne oldani, hogy ugyanazzal a mércével mérjek másokat, mint önmagamat … Aki tudja, hogy ezt hogy kell hatékonyan müvelni, megoszthatná velem …