Volt az a pasi … aki nem messze lakik. Irtam már róla.

Aztán félretettem. Mert tele voltam-vagyok persze változatlanul kisebbrendűségi érzéssel … Úgy volt, hogy majd találkozunk is … De a beszéd mindig félreértések forrása … főleg a virtuálisban. Ha eddig nem hittem volna, hogy ez igy van, akkor most kényelen lennék már elhinni. Asszem, nem túl sokat kell igy beszélgetni. Az mindig fals lehet.

Többet mond, ha valakinek belenézek a szemébe. És belenézhet az enyémbe. Persze a szavak még akkor is lehetnek álságos tartalmúak … Volt erről tapasztalatom az életemben elég. De az a szembenézés nem kihagyható. Mert igazán onnan lehet bármit is inditani.

És az a szemét ördög … aki igen sokszor a hátam mögött van. Megint ott állt. Sunyin, lapitva, de ott. És mindig az ajtó mögé húzódik a gazember … és nem átall aljasságokat suttogni. Sokszor nem akarnám meghallani a hangját … de – bár halk – néha még a hangos zajokat is elnyomja. Nem szeretem.

Jó, hogy ma volt az a gondolatrohanási rohamom. Kifárasztott, az biztos. De nem volt haszon nélküli. Mert megint ki tudtam magamnak mondani valamit. Hogy senkitől ne várjak olyat, amit nem képes megtenni. Mivel hiányzik belőle egy képesség. Nem róhatom fel hibájául. Ezért is irtam a végére, hogy béke. Mással, magammal. Ebben.

Mérhetetlen sok ajtó van bennem bezárva. Nem lehet igy élni. Mostanában megint zártam vissza párat. Nem jó ötlet.

Ma este-éjjel olyan mindegy minden hangulat … és megkértem azt a mocskos dög alattomos ajtó mögött álló suttogót, hogy húzzon a picsába, de gyorsan. Mert elegem van belőle nagyon. Úgy tűnik, mintha megijedt volna. Mert elhúzott.

Igy adódott egy helyzet, ahol félretéve minden stratégiát, és idióta női praktikát – úgyis unom ezeket, mint a bűnt, mindig jobb volt egyenesen feltennem kérdéseket, mert arra legalább volt esély, hogy egyenes választ kapok … – kérdeztem. Hogy miért? És miért nem? Asszem, egyenes válaszokat kaptam. Legalábbis úgy tűnik. És én voltam az – mint ahogy az is én voltam, aki megirta egy sms-ben, hogy valószinűleg félreérthettük egymást, ezért hagyjuk a dolgot – aki végülis megkérdeztem, hogy kezdjük előről? És a válasz egyetelenegy határozott igen volt. És még sok mindent megkérdeztem, egyenesen. Nem szeretek szarozni. Nincs értelme. És egyenes válaszokat kaptam. Kérdeztem másról, több vas tűzben tartásáról, szenvedélyekről.

Amikor múltkorában kezdtünk beszélgetni, én azt éreztem, hogy leginkább először egy ölelés hiányzik. De ez nagyon. Nem tudta, hogy ez jelenleg a legfőbb vágyam. És ennek ellenére mondta, hogy ha más nem is lesz – mert egyikünk se hive annak, hogy valamilyen szintű megismerés nélkül nekiessen a másiknak – de az biztos, hogy meg fog ölelni. Érdekes, hogy ebbe valahogy beleérzett. Én meg szeretnék beletúrni a hajába ölelés közben. Egyrészt mert olyan a haja, hogy legszivesebben beletúrna az ember. Másrészt meg ezt ő is imádja. És én mindig is szerettem egy férfinak örömet szerezni, ahogy neki jó.

És innen már csak egy mondat volt, hogy akkor telefon? Igen, hivj. Ismét megtapasztaltam, hogy jó hallani a hagját. Tiszta és világos. Valahogy olyan, mintha simogatna. Hiányzott. Oké. Fussunk neki mégegyszer.

Gondolkoztam most azon, hogy mi lenne, ha most itt lenne … azt mondanám neki, hogy késő van, feküdjünk le. És odabújnék mellé. Az ölelésébe. És már most érzékeny a mellem is. És olyan furcsa hiányt érzek valahol. Asszem, jól esne, ha úgy aludnánk el, hogy tenyerébe csúszik a mellem, aztán a keze odasimul az ölembe. Ennyi épp elég lenne.

Vagy nem.