Írni kéne …
De olyan sok a gondolat, hogy leírhatatlan. Mert nem marad belőle csak egy szó. Ez: az idő …

Az ifjú Lin-csi még mindig az időnél jár. Mennyi idős is lehetett akkor? Nincs róla adat, de leginkább a huszas évei elejére taksálom. Magabiztos legtöbbször. Bár néha már felfedezhetőek a gondolataiban az öreg Lin-csi kételkedései is. Leginkább abban, hogy mennyit tud a világról …

Az ifjú Lin-csi nemigen gondolt bele a saját élete végébe. Még. Vagy ha mégis, akkor már néha félelemmel töltötte el a halál gondolata. Hogy zajlott a későbbi élete? Mert az öreg Lin-csi már teljesen meg volt békélve az elmúlás gondolatával …

Az idő.

Huszas éveimben az idő leginkább mindennapi fogalomként létezett. Volt reggel, dél, este, éjszaka, tegnap, ma, holnap. Jövőre. Azután. És nem féltem az időtől. Nem is igazán értettem. Féltem a családtagjaim elvesztésétől, majd … a távoli jövőben. De az olyan messzinek tűnt. A saját halálom eszembe sem jutott. Az nem létező fogalom volt még számomra. Az ifjúság bűbájos tévhite a saját halhatatlanságásól …

Ahogy teltek az évek, az évtizedek, bennem is változott az idő fogalma és megélése. Egyre nagyobb lett a rettegés. A múló időtől, a saját végemtől, attól, hogy mennyi dolog marad majd még befejezetlenül, ha elmegyek. Azaz rettegtem a haláltól.
Nem azt mondom, hogy most már nem félek, mert ez nem lenne igaz. De valahogy más …

Más lett a viszonyom az időhöz. Az idő nem barát és nem ellenség. Tőlem függetlenül telik. Akár tetszik ez nekem, akár se. Nem tudom befolyásolni.

Mostanában kezdem csak felfogni, hogy az ember nemcsak a térben létezik, hanem az időben is. Érdekes tapasztalat. A tér három dimenziójára lehet némi befolyásom. De a negyedik dimenzióra, az időre … nos, arra semmi. A homokszemek megállíthatatlanul peregnek. Nekem, másnak, mindenkinek. Vagy ha megfordítva nézem, akkor senkinek. Az idő nem törődik velünk.

Számára nem létezünk …
Nekünk viszont létezik.

Hmm … Írtam, de minek? Semmit nem fejez ki. Semmit nem ad vissza azokból a gondolatokból, érzésekből, amik mostanában bennem vannak … Mit is kérdezett Lin-csi az apáttól? Hogy minek a könyvtárnyi könyv, a papírra vetett okosság, amikor az lényegében használhatatlan. Mert a szó kevés …
Minek ez a blog? Minek írom le? Hisz csak tört részét tudom belepötyögni a billentyűzetbe … Csak foszlányokat.

Nem tudom, minek.
Csak azt tudom, hogy kell.
Rögzíteni a változásomat az időben, a negyedik dimenzióban …

A képen egy kettős galaxis. Táncolnak … az időben … Vajon léteznek-e még … ???

Kamaszkorom éjszakái. Amikor egy sámlin ülve órákig gyönyörködtem a csillagokban.
Nem gondoltam bele, hogy csak a múló időt csodálom … -mosoly