Most magányosnak érzem magam. Minden olyan gépies bennem.

Pedig egész nap nem voltam egyedül. És még dolgom is akadt. Volt kedvesemmel elmentünk a Tescoba, segíteni neki ruhát venni. Utána beültünk az étkezőbe. Kértem egy csípős-savanyú levest, őt rábeszéltem egy szelet rántott tengeri halra szalmaburgonyával. Akkora hatalmas szelet volt – és vastag is -, hogy itthon nem lenne akkora sütőedényem, amiben egyben kirántom. Ettem belőle egy kis darabot.

Amíg válogatták ott a nadrágokat, leültem a cipőosztályon, nézgelődtem. Volt mellettem egy tároló, nem is tudom, mik voltak benne, olyan tükrösféle volt az oldala. Nagyon rég nem láttam már magamat teljes alakban tükörben. Nincs is itthon olyan tükröm. Megdöbbentem. Nem csodálkozok már azon, amit az egyik kolléganőm szokott mondogatni: Ne fogyjál már többet.

Ennek ellenére minden olyan gépies most.