Az emberek mindig azt hiszik el, amire vágynak. Boldogan hagyják átverni magukat, hogy megkapják, amit akarnak, az illúziót, hogy lehetnek valakik, hogy nincsenek egyedül, hogy van kiút ebből a pöcegödörből. És az illúzió drága mulatság, de még így is megéri.

Senki sem tudja, mi fog történni a következő pillanatban, és mégis, mindenki megy előre, mert bíznak, mert van hitük.
Paulo Coelho

Az embert saját jól felfogott érdekében úgy teremtették, hogy ne lásson a jövőbe.
Rejtő Jenő

Eljön majd a nap, amikor megnyílik az ajtó azoknak, akik kopogtatnak; akik kérnek, kapnak; akik sírnak, megvigasztaltatnak.
Paulo Coelho

Én nem tudom mi az, mi hátra van, az ismeretlen,
De tudom, ha eljön, jó lesz s el nem kerülhető.
Walt Whitman

Valamiért most idézeteket volt kedvem keresni. És valamiért épp a reményről. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy először a szexről akartam keresni, de utána érdekes módon az öregségről szólókra kattintottam. De valamiért úgy éreztem, hogy most nem ez kell. Hanem a remény.

Mit jelent nekem a remény? Van bennem?

Van. És a remény egy feltétel nélküli hitet és bizalmat jelent. Istenben. Nem mindig tudom ezt alkalmazni – sajnos. De ha gondolkozok, irok róla, talán tudatosabban fogom ezt alkalmazni. Aki nem hisz Istenben, nevessen ki nyugodtan. Nem fogom neki magyarázni a hitemet. Nem lenne értelme. Régen próbáltam, de felsültem vele. Az igazán hitetlennek olyan a hitről beszélni, mint a vaknak a szinekről, süketnek a zenéről. Nincsenek szavak rá, amikkel „racionálisan” meg tudnám védeni az álláspontom. És már nem is akarom …

Meséljem el, hogy kamaszkoromban magam is átestem egy kételkedő korszakon? Hogy Istentől saját létének bizonyitására jelet kértem én, a senki és a semmi hitetlen? Meséljem el, hogy bármilyen balga is volt a kérésem, de valamiért fontos lehettem Neki, mert megadta a kért jelet? Hiába mesélném …

Még itt sem igazán tudok én erről az érzéseimről beszélni. Erőtlen rá a lelkem, gyenge a szó … Csak érzések vannak, nem szavak.

A remény vak. Annak kell lennie, hogy a mindennapi kis és nagy bajok ne szegjék kedvét. Bár talán nem is vak. Talán épp túl jól lát. Képes túllátni ezeken a dolgokon. Képes meglátni a csodát a lehetőségek útján. És képes felé haladni …

A rejtözködő hősiesség „kis” szentje
Lisieuxi szent Teréz

Született 1873 január 2 – meghalt 1897 szeptember 30. Ünnepe október 1.
Kispolgári család kilencedik gyermeke, négy éves, amikor édesanyját elveszíti. 1883 március 25-én súlyosan megbetegszik, de pünkösd napján csodás módon meggyógyul… Elmondása szerint a Szűzanya megjelent neki és rámosolygott. Talán ez az esemény jellemzô leginkább egész további életére: szenvedés és mosoly.
Teréz ezt a két ajándékot kapta Istentől. Nem véletlen, hogy erősen vonzotta – már egészen kicsi korában – a szerzetesi pálya. Életrajza szerint 1886 karácsonyán élte át a megtérés kegyelmét. Megértette, Isten a felebaráti szeretetre hívta meg őt.
Kedvenc lelki olvasmánya: Kempis Tamás: Krisztus követése. Amikor Teréz átlépte a lisieux-i Kármel kolostorának küszöbét 15 éves volt. Elöljárói és édesapja ellenezték, korainak tartották ezt a lépést. Ő azonban mindent megtett ennek érdekében, még XIII. Leó pápát is megkérte közbenjárásra egy római zarándoklat alkalmával. Jézus Krisztust mindennél jobban kell szeretnünk – mondta, és első kolostorbeli feladatait, a takarítást, a mosást, és a többi nehéz és szennyes munkát ezzel a lelkülettel és lelkesedéssel végezte. Az első öt esztendőben rengeteget szenvedett, nemcsak a testi, hanem lelki bajoktól is. Azonban minden szenvedést örömmel fogadott, mert úgy érezte ezzel az Úr tudtára adta, hogy csak a kereszt által akar lelkeket adni neki, így történt, hogy a szenvedés iránti készsége olyan fokban növekedett, ahogyan növekedtek szenvedései. Ez a bátor gyermeklány, akit legtöbben mint kedvesen mosolygó, rózsacsokrot ölelő szentképet ismertünk meg , a legsötétebb lelki szenvedéseken ment keresztül. Ünnepélyes fogadalomtétele előestéjén kegyetlen kisértés lepte meg: vajon elhatározása nem hiábavalóság-e, nem öncsalás-e csupán? 1890 szeptember 8-án kelt írásában Jézustól a szív és a test vértanúságát kérte, s azt, hogy az Úr tanítsa meg rá, mit jelent az Ő menyasszonyának lenni.
Teréz kolostori évei alatt verseket is írt, sőt egy drámát Jeanne d’Arc küldetése címmel. Művét elő is adták, és ő nagy átéléssel alakította Franciaország nemzeti hősét, szent Johannát. Ebben az évben meghal – hosszas betegeskedés után – rajongva szeretett édesapja. Elöljárói utasítására elkezdi írni „Egy lélek története” címmel gyermekkora emlékeit. 1886 nagypéntek éjszakáján megtudja: halálos beteg. Ettől a naptól kezdve egészen haláláig készül a Találkozásra, készül mennyei hazájába, a „Fény országába”. Felfedezi és meg is fogalmazza hivatását: „Az én hivatásom a szeretet.” Miközben félelmetes kisértései vannak a hit és remény kérdéseiben, és állandó fizikai fájdalmak is gyötrik, nem szűnik meg társaival törődni, bízni és mosolyogni.
„Nagyobbá lennem lehetetlen – írja – olyannak kell elviselnem magamat, amilyen vagyok, minden tökéletlenségemmel együtt, de keresni akarom az eszközt, hogy egy kis úton menjek az égbe, nagyon egyenes, nagyon rövid, egészen kis úton.” írja.
„Szeretnék felvonót találni, amely egészen Jézushoz visz fel, mert nagyon kicsiny vagyok ahhoz, hogy a tökéletesség lépcsőin kapaszkodjak felfelé.” – Megtalálja az ő kis útját, mely mindenkié lehet. „Istenem, szeretlek!”-ezek az utolsó szavai. Erről a pillanatról jövendölte: „A küldetésem csak most kezdődik. Az a küldetésem, hogy másokat megtanítsak arra, hogyan szeressék Istent… hogy megmutathassam a lelkeknek az én kis utamat.”

Nagyon hamar 1923-ban boldoggá, 1925-ben szentté avatták. II. János Pál pápa az augusztusi ifjúsági világtalálkozó záró szentmiséjén bejelentette: 1997 október 19-én, a missziók vasárnapján ünnepélyes keretek között egyháztanítói rangra emeli kis szent Terézt.

A rejtőzködő hősiesség e kis szentjérôl olvashatunk a szentek életéről szóló összefoglaló könyveken kívül érdekes tanulmányt René Laurentin : Lisieux-i Teréz mítoszai és valósága című munkájában. /Budapest, 1983. Szt. István társulat kiadása./