mi lenne, ha a boldogság boltban lenne kapható …

az ember csak bemenne és kérne mondjuk 25 dekát belőle. az eladó zacskóba tenné, megmérné, majd azt mondaná, hogy sajnos ez egy kicsit több lett, majdnem 30 deka. kérnénk, hogy vegyen vissza belőle?

—

ha a boldogság boltban lenne kapható, akkor semmi valódi értéke nem lenne.
nem dekánként, hanem grammonként kell egy élet során összegyűjteni.

‘épp 2 napja gondolkoztam a boldogságon. ha érdekel, leirom, mire jutottam’

(érdekelte)

‘kamaszkoromban úgy képzeltem el a boldogságot, mint valami „megfogható” dolgot, valami konstans állapotot és mást sem csináltam, csak vártam, hogy eljöjjön és én boldog legyek. persze igy soha nem jött el. nem véletlen, h évtizedekig leginkább boldogtalannak éreztem magam.

a buddhizmus segitett ebben tovább jutni. a boldogság tényleg grammonként gyűlik össze az életben. de mivel az ember valami nagy egész boldogságot hajkurászik, a valóban boldog pillanatokat nem igazán becsüli, elsikkadnak előtte. már tudom, hogy helytelenül cselekedtem. az élet tele van piilanatnyi boldogságokkal. csak meg kell őrizni az emlékezetben. és igy lehet összerakni belőle egy teljes, boldog életet. persze vannak rossz percek is. de azok elmúlnak. mint minden. és tudjuk gyorsitani az elmúlásukat, ha az ilyen percekben, órákban, napokban visszaidézzük az életünk boldog perceit. mert csak akkor látjuk meg, hogy mennyi szép is volt. de azzal is lehet segiteni, ha az ember kimegy a természetbe és gyönyörködik a fű zöldjében, az ég kékjében, az eső hangjában és illatában, azaz magában a természetben. már régebb óta azt gondolom, hogy amig ezekben képes vagyok gyönyörködni, addig nincs veszve semmi. és már régen azt mondom, hogy az én életem boldog és az is volt mindig, csak egy barom voltam , aki ezt nem vette észre’

aztán ahogy ezeket leírtam, összefoglaltam, eszembe jutott Mókuska. hogy a nézőpontom változásában is mennyi mindent köszönhettem neki.
talán 16-17 éves volt, amikor egy netszál két végén összesodort minket az élet. hát most már nem gyerek. kiszámoltam. 27 éves.
borzasztóan szerettem. és erről eszembe jutnak a Bolerós posztjaim. azok mind valahogy róla szóltak ….
és persze az én érzéseimről is iránta

hiányzik

hajnal fél 4 van. hallgatni kéne valami zenét. például a Bolerót, vagy Charlie-t, vagy akár Oszvald Marikával azt az operettet …
most szomorú lettem. tényleg nagyon hiányzik.
de legalább lehült a levegő, érzem az eső illatát. ez is egy apró boldogság. hozzáteszem a többihez.