Gyémántokon taposva

Az öreg sub reggel fáradtan ébredt. Még az ágyban forgolódva – hogy kopott izületeit bejárassa, mint egy vén macska, aki ébredés után sok percig csak nyújtózkodik, merev izmait bemelegitendő – elgondolkodott az álmain. Nem is álom volt az, hanem egy folytatásos történet. Mert hajnalban már felriadt egyszer, maga sem tudja, hogy mire. Aztán tovább álmodott.

Valahová ment. Nem egyedül, párja kisérte. Hogy ki volt az a pár, azt álma nem világitotta meg. Nem volt arca. Talán nem is lényeges. Valahová mentek. Valakihez. Valamiért. Messze, mert utazni kellett. Odaértek. Megtalálták a házat. Még most is emlékszik a családi ház beosztásra. Egy szobába vezették őket. Akihez ment, az egy ember volt a régmúltból. Ott ült egy ágyon. Nem csinált semmit. Az öregasszony bemutatkozott a szobában lévőknek, illően, kéznyújtással. Ilyenkor mindig a teljes nevét mondja. Úgy tanitották a szülei. Nemcsak keresztnevet. Most is igy tett. Furcsa. Más miért csak a keresztnevét mondja? Vezetékneve nincs? Akár férfi, akár nő. Érdekes szokások vannak mostanában. Mindegy.

Akihez ment, egy magas, barna férfi, ott ült az ágyon. A valahai sub röviden köszönt és a férfi kezébe adott egy csomagot. Ezzel még – úgymond – „adós” volt. A férfi átvette, nem szólt semmit. Csak nézett mereven. Annyit sem: köszönöm.

Az asszony órájára nézett. Vajon hogy jutnak ki az állomásra? El kell érniük a késő esti vonatot. Reggel dolgoznia kell menni. Segitséget kérve a házigazdákhoz fordult, mondanák meg, hogy tud ide egy taxit hivni. Senki nem válaszolt. Néztek ők is mereven, mintha nem hallották volna a kérdését. Az asszony tudta, hogy nem igy van. Azt is tudta, van autó a családban. Magában azt remélte, lesz annyi udvariasság bennük, felajálják, kiviszik őket az állomásra. Hiú remény.

Egy idegen, nem tagja a családnak, megszánta. Egy cédulán telefonszámot nyomott a kezébe. Taxi. Hivás. Megbeszélés, hová jöjjön értük. Az asszony csendesen összepakolta a táskáját. Legalább egy pohár vizzel megkinálhatták volna. Cserepes a szája. Kérjen? Nem fog. Nem alázza meg jobban magát. Táskájával kilép az ajtón, a küszöbről még visszanéz egy pillanatra. A férfi, akihez jött, akinek hozott valami fontosat, hogy lerója a végső „tartozást” – senkinek sem szeretett adósa lenni – mily kétértelmű mondat, gondolkozik el most rajta – semmit nem tesz. Ül és fennsőbbséges tekintettel néz a messzibe. Mintha az asszony ott sem lenne, mintha soha nem létezett volna.

Lassú és súlyos düh kel a nő lelkében. Ajkán kimondatlanul maradt becsmérlő szavak. Fejét felvetve kilép az ajtón, szeme a taxit keresi. Már itt kellene lennie. Hol a párja? Nem látja sehol. Most bevillan a kép, hogy ő már jóval előbb kilépett a ház ajtaján.

„Kit keres, asszonyom? – egy bámészkodó utcai idegen megkönyörül rajta. „Taxit várnék. És a páromat. Vonathoz sietnénk.” – mondja kissé tétován. „Egy taxi épp most vett fel itt egy barna kabátos, táskás urat.”

Itthagyott volna? A párom? A sejtjei mélyén döbbenet kél. Hát ő is itthagyott. Mindegy. Elindulok gyalog. Talán nincs olyan messze.

Útbaigazitásért a készséges járókelőhöz fordul – vannak még rendes emberek -, aki mutatja, merre menjen. Nehéz táskájával elindul. Az út egy zegzugos parkon, és egy rémálmon keresztül vezet. Lábát szúrós bokrok karcolják. Bokája többször megbicsaklik. Havazni kezd. Áprilisi hó – csodálkozik a nő fáradtan és szomorúan -, még ez is ellenem dolgozik. Többször eltéved, alkonyodik közben, útja végén már csak vaksötétben botorkál, minden porcikája fáradt, legszivesebben lefeküdne az ázott földre. Ha ott halna meg, talán azt sem bánná.

Nem teheti. Reggelre haza kell érnie. Munka várja.

Valahol a messziben – mielőtt végleg feladná – megváltó fények. Vasútállomás. Mindegy, milyen vonat. Csak már fenn legyen rajta. Hogy korábbi útitársa, immár valaha volt párja hol van, már nem érdekli. Magára hagyta. Az igért segitő kéz sehol. Nem baj – gondolja a nő most valami fáradt, de elégedett örömmel -, nélküle is megcsináltam. Bizonyitottam, hogy képes vagyok. Hogy nélkülük is érek. Befejezetlen mondatok. Még a gondolkodáshoz is kimerült. Felszáll az épp érkező vonatra. Leül az első szabad helyre, fejét oldalra hajtja. Alszom egy kicsit, gondolja, miközben a vonat elindul haza. Ránéz az órára – ugyan honnan van neki, évek hossza óta nem használok órát -, jó időben vagyok. Reggelre hazaérek.

Micsoda bolond álom már megint – gondolja az asszony, kimegy a mosdóba, dolgát végzi, közben valami furcsa következtetés jut eszébe. „Atyaisten … nekem már álmomban is ilyen hasznavehetetlen pasik jutnak? Kurva élet …”

Kézmosás közben a mosdó tükrébe néz. Lelkében mély döbbenet. Mert a tükörből vissznéző arc ugyan övé, de mégsem. Fáradt, nyúzott, ez stimmel. Milyen is lenne egy ilyen álom után? De a szemében tűz ég, arcán kegyetlen mosoly. Odaszól a tükör innenső felén álló öreg subnak:

„Meguntam az idióta választásaidat, kisanyám. Innentől én választok. Elég időmet basztad már el” – nevet a tükörkép. Közben hirtelen felemelt kezében nagyot csattan a korbács.

És apró, csillogó szilánkokra töri a tükröt. A tükörkép-asszony úgy lép át az üvegtörmeléken, mintha csak a lába elé szórt gyémántokon járna.

(2012.04.12.)