Gyűlölöm az álmaimat néha. Mindig csak a múlt, minden nyomorúságával, rettegésével. Elveszi a tüzet a lelkemből, elveszi az energiát az életből … Fáj az a régi rettegés. Elég volt belőle a valóságban. Nem akarok még az álmaimban is találkozni vele …

Mostanában – pár hét alatt kétszer is felhivott a munkahelyemen … Éva kapcsolta, de éreztem az ő hangján is, hogy nem szivesen. Meg is értem. Ami cirkuszt csinált akkor régen a telefonjaival, amivel már nemcsak engem zaklatott, hanem a kollégáimat is, ocsmány, aljas gyalázkodással teli telefonhivások, egy részeg állat minden szemétségével. Iszonyat volt … Aljas volt már a végén … a végletekig.

Most meg már elmebeteg. Nem pejorativ értelemben, hanem a kőkemény valóságban. Nem mondott semmi sértőt, először csak azért hivott, mert a lányával kapcsolatban akart valamit. Most meg azért, mert majd mennie kell orvoshoz és fél, hogy mi lesz a bizottság véleménye. Próbáltam udvariasan válaszolni és a legrövidebben, ahogy csak lehet. Aztán elnézést kértem, arra hivatkozva, hogy sok a munkám és elköszöntem. Mert ez az udvarias viselkedés. Amúgy meg a legszivesebben üvöltöttem volna a telefonba, hogy hagyjon engem békén, takarodjon ki örökre az életemből és azt is felejtse el, hogy élek …

De hogy mondjam meg ezt egy elmezavart embernek … aki azzal kezdte, hogy vagyok. Mert udvarias. Tudott az lenni, kétségtelen. De minden szava mögött hallottam a múlt hangjait, azt az alázatoskodó, de egyben számonkérő hangsúlyt, amivel éveken keresztül próbált szembesiteni azzal, hogy megszegtem az Isten előtt tett eskümet. És én bolond, még lelkiismeretfurdalásom is volt hosszú, hosszú ideig … Kár volt. Az az eskü már régen megszegődött, ő volt az, aki megszegte, amikor a mocskos hazugság álcája alatt havonta-kéthavonta kiment külföldre – dolgozni, ahogy ő akkor mondta … Mindeközben a riherongy kurvájához ment külföldre, aki vitte ide-oda, panziókba, sielni, koncertekre, kiállitásokra, aki szexi fekete alsóneműben kurvát játszott neki az ágyban és akinek pénze volt, nem úgy mint nekem ….

És amikor – már a szakitás – után kiderült, noha addig legalább az a hitem megvolt, hogy kihasznált, de legalább szeretett és nem csalt meg, azt mondta, hogy ezt az életvitelt én úgyse tudtam volna neki biztositani az én fizetésemből ….

Rohadék. Legszivesebben kiirnám ide a nevüket, mint egy szégyenfalra …

Nem az álmaimat gyűlölöm … hanem őt. És közben azt érzem, hogy milyen szemét vagyok, hogy gyűlölök egy súlyosan beteg embert …. Meg fogom kérni a kolléganőmet, hogy a következő száz évben ne kapcsolja …