hallgatja azt a régi zenét
halkan, hogy senkit ne zavarjon
olyan régi, mint ő, egyidősek
a zenében az őserdő lüktetése
közben suta kézzel festene virágot
egérrel a semmi vásznára
maga előtt mindig látja az arcot
a szem szomorú, reménykedő, majd reménytelen
kezében egy semmi kis gyűrött szirmú virág
az érzelmek hagyatéka
a lét bizonyitéka
s az arc olyan,
mintha csokoládéból lenne faragva

a zene lüktet
a virág kész
és évtizedek óta
pár percig
újra kamasznak érzi magát

*

valami megfogta a szivét. messziről. mint rég
nevetséges az egész. a felnőtt ész mondja
a felnőtt szív is tudja

azóta is csak az őserdő zenéjét hallgatja

már mindent feladott. régen.
főképp azt, hogy a szive még mindig érinthető
feladta a múltat és feladta a jövőt
már csak telnek a napok, mint pergő gyöngyök

az őserdő zenéje. most is az szól

olyan, mint a sámándobok. ritmusos, mint a szívdobbanás
a hang mint egy fénylő fátyol
magasan száll, röpteti a fehér galamb
mint egy hihetetlen időutazás

vissza oda, ahová már nem is vágyott
oda, ahol még volt remény, voltak tervek
milyen régen nincs már
csak telnek a napok, számolni is fölösleges

sírás és nevetés
azt hiszik, tudják, mit jelent
nem, dehogy tudják, hisz mindig óvta
a titkot
hogy a nevetése nem más, mint a reménytelenség gúnyolása
és a sírás a remény ölelése

*

egész, egész, nagyon, nagyon, kicsire, kicsire
összehúzni magam olyan jó lenne

miért szeretik a macskák a dobozokat
mert nehezen viselik a stresszet és ha bemásznak egy viszonylag kis dobozba, akkor
jobb a közérzetük és biztonságban érzik magukat
nem vagyok etológus, csak szoktam olvasni
mert szeretek
olvasni és új dolgokat tanulni

egész, nagyon, kicsire
ezt magam is tudhattam volna
lenézek magam elé és látom az asztal alját
de sokszor gondoltam, hogy milyen jó lenne kicsinek lenni és bebújni
az asztal alá

az embernek is biztonságot adhat
egy doboz
egy skatulya
csak jól kell megválasztani azt a dobozt

vissza az anyaméhbe
egész nagyon kicsire összehúzni magam
olyan jó lenne
az időt visszafordítani
még jobb lenne

ne kérdezz semmit
mert úgysem fogok válaszolni
most megyek és keresem a dobozomat

ismered Marut? hisz olyan édes. ugye ismered? vagy mégsem? ha mégsem, akkor te még semmit nem láttál az életből, amit érdemes látni.

*

elfogytak

minden este szurkol, hogy az az ember ne írjon. mert akkor nem kell válaszolnia

a válasz nem más, mint a belénevelt udvariasság maradványa. ha kérdeznek, illik felelni, erre tanították régen

meg kellett volna azt is tanítani neki, hogy ez nem minden esetben érvényes szabály
van olyan kérdés, amire nem kell válaszolni
van olyan irás, amit még el sem kell olvasni

mert nem akkor lesz udvariatlan, ha ezeket teszi. hanem akkor, ha muszájból csinál dolgokat, noha a háta közepére sem kivánja már rég az egészet

el kell dobnia a belénevelt kliséket. legalábbis ebben az esetben. mert nem jót, hanem rosszat hoz az életébe

mindig remélte, hogy megértik. annál őszintébben nem lehetett fogalmazni: azt érzem, hogy nem teszel nekem jót

mától nincs több válasz
a válaszok már nem működnek
elfogytak

*

Az élet szörnyű

Az élet nem szörnyű, de lassan már ez a mondat is bekerülhetne a Pixi közhely gyűjteménybe …

És át lehetne költeni Heltait …

„Az a gyáva,
Ki, amit érez, elrejti magába,
És ami benne gyönge, emberi,
A másiknak föltárni nem meri.
Mért várod őt, ha nem ezért?
A boldog élet vágya nem kisért?
Galambok közt, virágos szigeten,
Békés, családi kör, parányi házban.
Az élet szép… Tenéked magyarázzam?”

(Heltai Jenő – A néma levente)

Az a bátor,
ki mit érez, elrejti magába,
És ami benne gyönge, emberi,
A másiknak föltárni nem meri,
hisz retteg, hogy érzelmivel visszaélnek.

És még várod őt? Ezért?
A boldog élet vágya már rég nem kisért.

Galambok közt, virágos szigeten,
Békés, családi kör, parányi házban …

Erre vágysz, barátom? Álmodozz csak …
Az élet szörnyű. Tenéked magyarázzam???

—–

Heltai, Te, aki egyik legkedvesem íróm, költőm vagy, bocsásd meg gyarló bűnömet.
Csak azt remélem, hogy a humorod még a sírból is működik.