Az ide-oda járkálásban most járok 2013 nyarán. Itt meg olyan jó posztok vannak, hogy attól bőgtem el magam.
Hogy énnekem semmi nem jó…
Ha másért nem, már ezért is érdemes volt belekezdeni.

– Mi a baj?
– Nehéz lenne megmagyarázni, de megpróbálom. Napok óta olvasom a blogomat, mind a 10 évet, mert válogatni kell. És borzalmasan nehéz szembenézni az első 3 és fél évvel. Amikor az élettársammal éltem, azt hittem, hogy a legnagyobb szerelemben vagyok vele boldog. Mint egy alárendelt nő. És most látom, hogy mindössze fél évig voltam boldog. Aztán már csak a szenvedésemet irtam le. Miért nem láttam ezt akkor? Miért menekültem bele évekig az öncsalásba??? Miért ragaszkodtam én ahhoz, hogy az vagyok, aminek képzeltem magam, mikor soha a büdös életben nem voltam az … kicsit megvisel a saját vakságom….

Már várom, hogy eljussak a kétoldalú-egyoldalú kirakóhoz. Az nagyon jó időszak volt ^^

Viszont van egy rész, közel két év, ahol nem vagyok kegyelmes. Ami nem odavaló, mindent kitörlök. Ha olvasom, fizikailag rosszul vagyok tőle. És még az sem érdekel, hogy az is én voltam …

NEM. Az nem én voltam. Az egy megalkuvó senkiházi volt. Aki kinyírt két évet az életéből.
Régen kinyírtam huszat, aztán tizet, aztán három és fél évet. Miért azt a két évet utálom a legjobban???
Miért? Mindig hajlottam a megalkuvásra és az önfeláldozásra. De soha annyira nem, mint akkor.
Nincs bennem szégyen. Nincs bennem gyűlölet.
Düh van. Elementáris düh.

Hehe. A Tomi mellett töltött éveket nem vettem bele a kinyírt idők listájába. Érdekes.