Pirkad az ég alja, hajnalodik … Az asszony nehéz selymek között ébred. Istenem, mik történtek az éjszaka … emlékezik vissza és az arcán hol szégyen, hol mosoly suhan át. Csendesen felkel. Nem akarja felébreszteni a mellette alvó urát. Az ablakhoz megy … inkább csak botorkál. Sajog a háta, a melle … még érzi a korbács csapásait. És sajog az öle is … magában pirulva emlékszik vissza az éjszakára. Büszke volt és nyakas. Ameddig csak birta … bár most már vannak kétségei, hogy túl könnyen adta meg magát. Túl hamar engedte, hogy szeméből follyék a könny … Túl hamar könyörgött. Túl hamar elgyengült. Ha igy gondol bele, ez szégyen saját magára nézve. Hiszen mindig büszke volt arra, hogy nő létére nyakas, harcos szellem szorult belé. Szégyen, hogy ilyen könnyen megadta magát … könny nélkül kellett volna tűrni. És nem könyörögni, gondolja kissé bosszúsan. Közben a saját maga iránt érzett haragján felülkerekedik egy őszinte gondolat: olyan jó volt végre engedelmeskedni valaki arra méltónak. Még a könyörgés is jó volt … és olyan csodálatos kimondani azt, hogy „Kérem, Uram!” és „Köszönöm, Uram.”

Hajnalodik, madárhangokkal telik meg a környék. „Mi lesz, ha felébred? Hogy fogok a szemébe nézni? Hogy fogok vele viselkedni? Olyan gátlástalanul kivántam … valamiért még a korbácsütései is jól estek … De furcsa ilyet érezni … Vajon mit fog gondolni rólam, ha megébred? Mit? Hmmm. Mi mást, minthogy ezután már állandóan egy kezesbárány leszek …”

„Márpedig abban téved, Uram. Nehogy azt gondolja rólam, hogy ezután már mindig harc nélkül adom meg magam. Széttépte rajtam a legszebb ruhámat is. A macska rúgja meg … Döbbenet. Megkötözött, megkorbácsolta a hátam, a mellem … és azt már gondolni is szégyen, hogy még miket csinált velem. És bennem a legnagyobb bosszúság mégis a ruhám miatt van.” – mosolyodik el magában a nő huncutul, és az utolsó gondolata, mielőtt csendesen visszafekszik az ágyba, hogy fel ne ébressze az alvó férfit – „Az a legszebb ruhám volt. Azért még számolunk, Uram.” -kacsint

Hajnalodik. Mindjárt öt óra. Egyre hagosabban csiripelnek kinn a madarak. Keresni akart ehhez a szöveghez egy képet. Olyan középkori jellegűt. Be is irta a keresőbe, hogy „várúrnő”. Hmmm. Na igen. Gondolhatta volna, hogy a Google az első oldalon szinte csak Báthory Erzsébet képeit adja ki. Hát nem teljesen ilyen várúrnős képet szeretett volna, gondolja most nevetve. Igy az irás kép nélkül marad. Nem úgy a lelke. Mert abban ott van minden, mintha film peregne előtte most is. Látja azt a gyönyörű vörös bársony és selyem ruhát, gazdagon redőzött szoknya, mellrészen finoman varrt csontszin csipkebetét. Tényleg olyan szép volt az a ruha … és már meg sem lehet varrni … Hopp. No várjunk csak. Az a ruha arra volt szánva -mosoly Nincs mit sajnálni rajta. Ja … és a valóságban nem is létezik -lol El kellene már ereszteni ezt a ruhatémát. Amilyen nyakas és indulatos ember néha … hát lesz még olyan, amin adott esetben újra felmérgelheti magát -mosoly

Az előbb megmelegitette a maradék zöldbab főzeléket. Mert rájött, hogy elfelejtett vacsorázni. Kár volt. Mert csak a szeme kivánta. Meg hát hajnal ötkor nem is szokott főzeléket enni, az is igaz. Viszont várúrnő sem szokott lenni az éjszaka közepén … Ehet egyáltalán egy főúri hölgy hajnalban főzeléket? Nem hiszi, hogy túlságosan illendő dolog lenne … Na mindegy. Úgysem birta megenni.

Még egy cigi. Aztán alvás. Kissé hosszúra nyúlt ez az éjszaka … várúrnőként és bloggerként is. De nem bánja. Mert most boldog. Bárhogy is lesz tovább.

„Uram, köszönöm Önnek ezt az éjszakát.” -mosoly

(2011.05.28.)