Már megint a harc …. Sose tudja már feladni az értelmetlen harcot?

A nő napok – mit napok? hetek – óta elégedetlen, nyugtalan, dacos volt. Nem tudta, hogy miért. De az volt … És újra felhorgadt benne a régi harci kedv, az alfa nőstény, aki annyira domináns volt, hogy már nősténysége is elveszett az évtizedek küzdelmében. Csak Alfa. Nagybetűvel. Újra feltámadt benne. És erőt érzett magában, mindent elsöprő erőt, dühöt, emésztőt, gyilkos indulatot. Újra vért kivánt … Mint régen.

Torkot átharapni, szemet kikaparni lett volna kedve, ölni, ölni, eszeveszett indulattal. És véres agyarral tort ülni a legyőzött „ellenség” hűlt teteme fölött.

Oly nehéz örökre megszabadulni a régi beidegződésektől … maga sem tudta, hogy mily nehéz. Néha-néha még feltörnek a lelkéből, az ős mélyből, melyben hosszú évtizedekig háborgott a semmi-férfiak iránt érzett gyűlölet, a megvetés …. hogy mind hagyta legyőzni magát … Semmi-férfiak … egy gunyoros gondolatfoszlány … egy se volt férfi igazán.

Harci kedv … pedig ha Őt legyőzné, lelke halna bele abba a „győzelembe” … nem kivánja megélni. Tisztelni akarja, felnézni Rá. Csodálni. Feltétel nélkül imádni.

Hogy is mondta a Férfi? „Te mindennek az ellenkezőjét csinálod.” Valahogy igy. És volt szó kerülőutakról is …

De most valamiért muszáj volt egy ideig harcolnia … valami belső kényszer az ősidőkből, hajtotta, hogy megizlelje, képes-e még a harcra. Mert az az alfa, aki öreg már, az nem képes, az nem alfa … Valami torz igazolásféle a lélek fiatalságára … hogy érezze, nem hullott még ki minden foga … még ÉL.

Ostoba harc … nem volt jó. Szenvedett közben. És nem vette észre, hogy fogai saját húsába marnak … kicsorgó vére könnyekkel keveredett nap mint nap …

Istennek hála, veszitett. Újra megtapasztalta a Férfi lelkének erejét. És az ostoba harcos lelkét körülölelő szeretet minden biztonságát.

Most ül, mereng a saját ostobaságán, nyalogatja az önmagának okozott, épp csak behegedni kezdő sebeket. És boldog. Mert újra van Ura. És most újra bele szeretne simulni a védelmező ölelésbe. És érezni a biztonságot a meleg karokban.

És levonja a konzekvenciát, hogy nem minden harcot szerencsés megnyerni. Néha a vereség sokkal nagyobb boldogság.

Kora reggel vágytól felajzott öle szomjazta az érintést …. a Férfi kezét sürgetőn vonta volna oda … de „csalódnia” kellett.

– Most nem foglak megbaszni. A szádba akarok élvezni. Szeretem, amikor a torkodra ömlik.

Még annyit sem mondott, hogy „Jó, Drága.” Nem lett volna helyénvaló. Csak odamászott a férfi combjai közé és boldogan a szájába fogadta. És megnyugodva, legyőzve, kielégült lélekkel élvezte a Férfi örömét … És azt érezte, mintha egy hosszú és fáradságos útról hazaérkezett volna.

Pedig általában nem szeret vesziteni. De ez nem egy szokványos vereség. Ez az asszony „veresége” a Férfival szemben, a szub főhajtása a Dom előtt.

Szégyenli, hogy az indulatai igy elragadták … és hálás az Ura türelméért …

És most ül … újra élvezi az éjszakák elvesztett és meglelt édességét, gyönyörködik az alvó Férfiban, csöndes boldogsággal és szerelemmel a szivében.