Harc a legkeményebb ellenféllel …
Úgy tünik, hogy mostanában megint a Selbstemmel kinlódom … Nehéz munka ez. Nem könnyü szembenézni az embernek valódi önmagával. Legelöször is meg kell tudni bocsátani önmagamnak. De ezt csak akkor tudom megharcolni, ha megbocsátok az anyámnak – aki 10 éve halott – és apámnak is, aki meg 21 éve. Nem at mondom, hogy sok megbocsátanivaló van. mert ök mindig azt tették, amit számomra a legjobbnak gondoltak, tiszta szivvel, szeretettel. De mint ahogy nincs tökéletes ember, úgy nincs tökéletes szülö se. Persze, hogy vétettek hibákat. Talán nem is megbocsátás kell ide, hanem megértés. Hogy miért tették azt, amit. És úgy nagyon nehéz valaki tetteinek mozgatórugóját megérteni, ha az ember már nem tudja az illetövel megbeszélni a valóságban a dolgokat … Igy most csak a lelkemben beszélgetek velük. És remélem, hogy hallják valahol ott fennröl a gondolataimat.
Ma délelött, – nem volt sok munkám – is ezen gondolkoztam. Közben zenét hallgattam, igen dallamos, vidám zenét. Egy CD-t, amin 10 szám van. És a gondolkodásom eredményeként csak kétszer bögtem végig a lemezt, munka közben, amig a kollégák ebédelni voltak. De megint megértettem pár dolgot. Nem megy ez olyan gyorsan, sajna … Mert miután egy-két dolgot megértek a múltból, ezt rögtön rávetitem a saját felnött lényemre, hogy én hogy csinálom ezeket a dolgokat. És rá kell jönnöm, hogy én is nap mint nap miket hibázok. Ahogy az apám nem tudott velem kommunikálni, úgy sokszor én sem tudok a gyerekemmel. Tudja, hogy szeretem. De ezt néha mutatni is kéne, éreztetni … Na, ezzel nehéz szembenézni. Hogy én épp ugyanazokat a dolgokat rontom el – a nagy részét – amit ök … Le kell vonnom önmagam számára a tanulságot minden kicsi megértés-szilánkból. Hogy ne csak értsem, de valamit próbáljak meg változtatni önmagamon … Nagyon nehéz néha. De ha ezeket nem teszem meg, akkor akárhogy is mondom szavakkal, hogy én el tudom majd engedni a gyerekemet, ha az érzelmeim, a metakommunikációm nem ezt sugallja számára … És én tényleg nem akarom, hogy majd azzal nyomoritsam meg a legjobban, hogy egy beteg, elbutult vénasszonyra kelljen felügyelnie, mert ezt érzi majd kötelességének – mert szeret – , de közben majd óhatatlanul meggyülöl a lelke mélyén. Mert egyik gyereknek sem jó azt látni, hogy a valaha erös, domináns anyja egy elviselhetetlen természetü roncs lesz egyszer. És az még kevésbé jobb, hogy ezt a vén szart esetleg gondoznia kell majd. Egy gyerek szeretné mindig erösnek látni a szüleit, mert ez a biztonság a számára. de ahogy öregszik az ember, természetes, hogy változik, vesziti el a valaha volt erejét. Mert ez az öregség természetes velejárója. És kevés öreg tudja ezt kellö méltósággal és alázattal viselni …
Szeretnék egyszer eljutni arra az érzelmi szintre, hogy tényleg – és ne csak szavakban, hanem az érzelmeimben is – elfogadjam a megöregedés gondolatát. Mert csak akkor tudok majd nagyobb félelem nélkül szembenézni a halállal. Nem jó, ha a ember utolsó éveit a haláltól való ostoba rettegés boritja fekete árnyékba. Mert – betegség ide, betegség oda – még akkor is vannak szép dolgok az életben, apróságok ugyan, de meg kell látni és élvezni ezek szépségét. Mert csak ez a bölcs öregség. Nem pedig a felesleges perlekedés a sorssal, hogy jaj Istenem, minek kellett megöregedni, olyan szörnyü igy az élet. Ami ugyan valamilyen szinten igaz, de nem ezt kell látni belöle. Hanem a megmaradt szépet. Mert ha nem igy csinálja az ember, akkor leginkább a saját életét keseriti meg egészen az utolsó percig. És óhatatlanul megkeseriti ezzel a vele élök mindennapjait is … Végig éltem szegény anyám mellett. Olyan szinten, hogy már a lelkem mélyén – magamnak is félve ismerve be – gyülöltem, hogy már nem az az erös, támaszt adó anya, mint gyerekkoromban volt. Pedig hát a betegségröl és a velejárókról senki sem tehet az öregségben …
Szóval most megint önmagammal harcolok. És – bár sokat harcoltam az életben – ilyen kemény, nyakas ellenféllel még sose volt dolgom.