Készültem, hogy kimegyek egy cigire, megfordítottam a széket, kicsit hátradőltem benne, néztem magam elé és akkor jött a kép.

Egy háromszínű este képe, egy alkonyat, amikor keleten már sötétkék az ég, felettem még kék, nyugaton vöröses, mert a lenyugvó nap festette ilyenre. Először valami jó érzés futott át rajtam, aztán valami kellemetlen, majd olyan semlegesféle lett, aztán megtelt várakozással.
Hol lehettem?
Mert ez nem sok este summázata volt, hanem egy konkrét alkonyat, amikor a régi házban kinn álltam az udvaron és néztem az eget.
Igen, egy konkrét este, amikor már aláírtam a szerződést és eladtam a házat. És tudtam, hogy napokon belül el fogok költözni és darabokra szaggatom a múltat. És már nem a „kell” motivál, hanem az „akarok”.
Tekinthető ez déja vu-nek? Azt hiszem, igen … Mert ezt a helyzetet már egyszer végigéltem. Az érzés végén már tele voltam a várakozás izgalmával.
Pedig csak itt ültem a székben és végignéztem a semmibe a folyosó irányába.

Háromszínű este. Sötét, kék, majd vöröses.
Valami változás, valami új kezdete.

Mit jelent ez az illuzórikus déja vu? Azt, hogy készen állok.

Az újra.
Ujra.

Amig bele nem kezdtem abba könyvbe, a Bolondot mindig a sor elejére tettem. Hát nem olyan biztos az, hogy mindig odavaló. Lehet az a nulladik, a sor elején, de lehet a 22. is, mint egy új ciklus Bolondja …