Az ember általában keres dolgokat. Mert szeretné megtalálni. Ott a komód, fiókjai hivogatnak. Húzz ki, nézz körül bennem, itt biztos megtalálod, amit keresel. Vagy csak az ember gondolja igy? Még az is lehet. Kihúz egy fiókot, nézi, keresi azt a megnevezhetetlen dolgot, nem találja. Hátha mélyebben van … nosza, túrjunk bele alaposabban. És rájön, hogy nincs sehol. Csalódik. Na de hátha majd a következő fiókban … Ebben szépen rendet rak, és nyitja a következőt. Keres, feltúrja azt is. Nincs sehol. Újabb csalódás. Majd rendrakás. Talán a következőben megtalálom. Mert az emberben sokszor újjáéled a remény.

Közben elfogynak a fiókok. A komód is véges. Az ember ott áll, néz tanácstalan. Egész életemben kerestem és soha nem találtam? Úgy tűnik. Ez van … És egy idő után már nincs ereje tovább keresni. És – mint mondtam – a komód is véges.

Véges a komód, ahogy az élet is véges.

Oly sok mindent leirtam már. Lassan önmagamat is „leirhatom”.

Ja … amúgy a boldogság kereséséről beszéltem.

De az élet szép. Keep smiling.