Ki határozza meg, hogy egy kapcsolatban mi normális és mi abnormális? Ez a kérdés a napokban itt többször felmerült. Azt hiszem, hogy legelöször is ezt mindenkinek önmagában kell definiálni. Én már túljutottam azon, hogy a saját normalitásomon, vagy abnormalitásomon töprengjek, de kétségtelen, hogy kb. egy évet kellett magamnak is gondolkodni róla, amig önmagamban helyre tettem a dolgokat …

Két évvel ezelöttig „normális” heteroszexuális életem volt. (Már ha normálisnak lehetett azt nevezni, de ez más téma …) Azt se tudtam, hogy mit jelent a BDSM. A szadomazochizmusról persze hallottam már. De nem érdekelt. Néha fantáziáltam erröl-arról, de az nem nevezhetö S/M-nek. Próbáltam most felidézni, hogy alakult ez ki bennem, hogy nyiltam meg egy teljesen más, számomra idegen világ felé. Van egy fórum, ahol régen erröl sokat irtam, a következö részleteket onnan ollóztam ki. Az egész lényegében a saját határaim kereséséröl, kitágitásáról szól, bár ebben igen kevés volt a tudatos cselekvés és tervezés, viszont döbbenetesen sok az ösztönök és tudattalan vágyak ereje …

Gondolataim a határokról …

(fórum részlet)

Ha az elején nem lenne valamilyen határ lefektetve, akkor közben sem lehetne mihez igazodni. És – ahogy M. találóan utalt is rá – nem lehetne mit bontogatni, feszegetni. És épp ezzel veszne el a kapcsolat egyik lényege, hogy mi az, amire azt mondtam, hogy talán, és már kérem lett, ill. mi az, amire azt mondtam, hogy soha, de most azt mondom, hogy Érte, Neki még azt is.

Azt akarom ezzel mondani, hogy elveszne a szolgálat és elveszne az alázat.

De az én olvasatomban az alázatos és szolgálatban örömet találó sub sose lesz szinonimája az idomitható robotnak

————–

De az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nálunk sose volt ilyen konkrét beszélgetés, hogy mi jöhet, mi esetleg, mi nem.

Nálunk csak utalások szintjén müködött a dolog. Az elsö az mindenképpen az volt, hogy az Uram fél nap alatt egy cseten annyi privát információt kiszedett belölem, mint más egy év alatt. Pedig egy cseten nem lehet eröszakoskodni, még virtualice se, mert ha valamire nem akarok válaszolni, akkor nem is fogok, az biztos!

De Neki mégis minden kérdést megválaszoltam ……. aztán megdöbbentem rajta, hogy ugyan hogy a csudába tudta ezt nálam elérni …

Aztán a második utalást szerintem én adtam, amikor már volt szó a szexröl, és mellékesen megemlitettem, hogy milyen izgató lenne, ha néha valaki szeretkezés közben lefogná a kezem.

Aztán összeköltöztünk. Volt kézlefogás, de több nem.

Aztán két hónap után küldött nekem egy emailt egy blog részlettel (ami innen származott, B. Te biztosan emlékszel rá, mert a Te általad inditott közös blogban volt, valami olyn volt a cime, hogy „Bukásunk Ritával” ). És elöször egyáltalán nem értettem, hogy ugyan mi a francért küldte el nekem ezt a blogot (kérdeztem is többször, de sose válaszolta meg értelmesen – lehet, hogy Benne se volt tudatos???), amiben egy „háborodott nö” /akkori idézet tölem / igy hagyja megalázni magát, de csak annyit mondott, hogy kiváncsi a véleményemre ….. hmmmm …. sose volt addig ilyen témában kiváncsi ….. és amire azt mondtam, hogy szerintem az ilyen nö nem normális, de ha ezt élvezi, hát nekem ugyan mindegy

De aztán nem hagyott nyugodni a dolog és akkor kezdtem el olvasni a BDSM-röl kb. 3-4 héten keresztül. Aminek az elején megkérdezte, hogy esetleg tudom-e, hogy mit jelent ez a 4 betü, mire mondtam, hogy nem, de majd utána nézek.

Majd kb. 2 héttel késöbb egy este már alvás elött ujra megkérdezte. Én elmondtam, amit „tanultam”, majd szó nélkül elaludt /azóta se hiszem el, hogy ezekben semmi tudatosság nem volt a részéröl, mert azóta is azt állitja – bár ki tudja, nem lehet senki lelkébe, fejébe belelátni /.

Na szóval ENNYI volt a határok lefektetése. Több nem És valamiért mégis müködik. Mindig lesz egy picivel több, egy picivel másabb dolog, aminél figyel engem, hogyan reagálok rá, és aszerint viszi, irányitja tovább a dolgokat.

És bennem is sokszor felvillan az érzés, hogy a kuuuuuuuva életbe, ez már tényleg nagyon fáj, mindjárt abbahagyom az egész „játékot” és röptében adok Neki egy pofont…. Vagy más helyzetben az az érzés lesz bennem, hogy na most lép tul egy határt, mert nem vagyok én egy szaros kölök, föleg nem 50 évesen, hogy igy számon kérjen rajtam dolgokat, hogy a macska rúgja meg /ezt a kifejezést helyettesitsétek egy igen durva káromkodással, mert olyankor magamban azt szoktam /, és mindjárt megmondom Neki, hogy mihez tartsa magát ezentúl. / /

…………. aztán nem csinálok semmit ……..

……… csak eltüröm az ujabb fájdalmat
(és esetleg arra jövök rá, hogy valamiért még talán valami élvezetes is van benne)
és eltüröm, hogy vén fejemmel Ö neveljen, kioktasson,

……….. mert igaza van

………. és szeretem ……..

————-

Annyit még:

Lehet, hogy most azt mondjátok, hogy ez nem is alázat a részemröl. Nem tudom. De én annak érzem.

És csak azt tudom, hogy más ember kedvéért még ennyire se voltam sose képes …………..
(én)

A fentieket körülbelül másfél-egy éve irhattam. Annyi változott, hogy már teljesen természetesnek érzem az életem. Nem tartom magam abnormálisnak, sem perverznek. Mint ahogy nem is vagyok az.

És ahogy most ezeket a régi irásaimat elolvastam, meglepett, hogy valamikor is volt olyan érzésem, hogy mindjárt abbahagyom az egész „játékot” és röptében adok Neki egy pofont….

Mert ez nekem nem játék. Ez egy teljesen hétköznapi életforma. Egy 7/24-es BDSM élet. Ahol ugyan nem szólitom Öt Uramnak, esetleg csak néha az ágyban, ahogy a helyzet hozza. Csak úgy szólitom, hogy Drága. Ettól függetlenül viszont tényleg az Uram. Mindenben. És boldog vagyok mellette.