Ma megint sok óráig emigrációban (szobafogságban) voltam. Mert némi parafa burkolat került lapokból a konyhám egyik falára, fröccsenésileg. Azaz az asztal mögé. Ez mégiscsak egy konyha, ez meg egy konyhaasztal. Itt eszek, itt készítem elő a főznivalót. Sok minden fröccsenhet. És a másik szék a fal mellett van, az is görgős, óhatatlan, hogy néha odaér a karfája vagy a támlája a falhoz és az egy idő után meglátszik a festésen. Jobb az a burkolat.

Emigrációm (szobafogságom) ideje alatt unaloműzés ellen – netem persze nem volt – jöhetett némi szekrények pakolása, aminek az az eredménye, hogy most már legalább azt tudom, hogy a szekrényeim felében mi hol van … Ez is eredmény.

Aztán némi kényszer-alvás következett.

Parafázás közben azért sikerült összehoznom egy levest – Istenem, végre valami házilag főtt étel, nem rendelt, nem konzerv, micsoda felüdülés … – tíz csirkelábból, négy csirkenyakából és két mellecsontjából. A mai kaját nem vittem túlzásba. A délelőtti zöldségpucolás közben rájöttem, hogy jaj de régen ettem én nyers répát. Másfél répa lett a reggeli-tízórai-ebéd kombó. Uzsonnára meg magamhoz vettem négy csireklábat egy nyakával. Ennyi.

Most azon gondolkodom, mit kéne enni, mert már kopog a szemem az éhségtől. Vagy eszek sós kekszet tejjel, vagy darálós sütit tejjel, vagy kecskesajtot. Na még gondolkozok a projekten.

Bár a magvas barna zsíroskenyér lilahagymával sem tűnik most rossz ötletnek -hm

Jaa … kész a konyha. Bár én már semmit nem akarok elkiabálni …