Irtam most egy hozzászólást egy bloghoz. Büvös szavakról volt szó. Példának hozta fel a szerzö a hiányzol szót.

Ahogy elolvastam, megrenditette a lelkem. Nekem is vannak ilyen büvös szavaim, többek között az elöbb emlitett is.

Sokszor – mit sokszor, rengetegszer érzem a hiányod ………. Még akkor is, ha csak boltba mész és késel. Vagy dolgozni. Tudom, mikor végzel, ki tudom számolni, mikor érsz haza, de ez az ismeret nem befolyásolja a hiányod. Pedig pár óra csak. Egyre erösödik az idö teltével, burjánzik a lelkemben, mint kelö kovász. És azon veszem észre magamat, hogy már megfolyt lassan……

Könnyek jönnek, ténfergések, töprengés, hogy mivel múlassam az idöt, hogy legalább néha eltereljem a gondolataim. És ez egyre nehezebben megy…..

Várom a kulcs csördülést az ajtóban. Ahogy berobbansz. És lassan oldódni kezd a hiány és áttünik, beolvad egy másik büvös szóba: szeretlek.

Ha ennyire nehezen viselek Nélküled pár órát, elgondolkodtató, hogy mi lenne, ha elhagynál…..

Talán túl nagy szó és fellengzös, ha azt mondom, hogy meghalnék……

Fizikai valómban élnék – mert van egy gyerekem, aki oly tétova az életben még, noha már felnött, és szüksége van rám. De a lelkem halott lenne… Élnék, csak nem lenne igazán értelme……….

Ma vitázva váltunk el, pedig kár volt. Nem Te vitáztál, hanem én……… ostoba féltékenység, amely megint felborzolt……… öreg vagyok már és Te fiatal. Nem a bizalmatlanság szitja. Csak az a bizonyos „józan ész”, ha ugyan lehet józannak nevezni az eszem ilyen lázas szerelem tüzében……. néha tényleg nem az. Bocsáss meg nekem, Drága. Sokszor támad rám a hitetlenség démona, hogy miért pont én, egy vén nyomorult kell Neked……

Még azt is elhiszem, hogy saját gyarlóságom kivetitése ez…. De akkor is felbuggyan néha bennem.

Teljen már az idö, gyere már haza, Drága.

Hiányzol. Nagyon. És egyre jobban. Mert szeretlek, Uram, Egyetlen Életem.