képzelj el egy nehéz szatyrot, aminek két füle van, tele mindennel, az összes terhemmel.
azt általában én cipeltem és ahogy teltek az évek, egyre nehezebb lett.
a teher szaporodott, az erőm fogyott.
a szatyornak két füle van, olyan súlyos, hogy sokszor csak a földön tudom vonszolni.
de néha jön valaki, aki segíteni akar és felajánlja, hogy megfogja az egyik fülét.
kettőnknek mégis könnyebb vinni.
nem önzetlenül teszi, nem emberbarátságból.
hanem mert élvezetet talál benne, hogy megfeszülnek az izmai és egy idő után neki is belefájdul kicsit a válla.
ki tudja, hogy mit élvez ebben, de az biztos, hogy élvezi, különben nem tenné.
ha látom, hogy túl fáradt, átmenetileg köszönettel elutasítom a segítséget.
hisz ez mégis csak az én terhem, nem az övé.
de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem örülök neki, mikor kipihente magát.
és ismét kész velem együtt cipelni.

hogy ilyen nincs?