Nagyon okos gondolat volt, hogy eszembe jutottak a kezdetek. Mert nemcsak a szép – általam szépnek látott – dolgok jutnak lassanként az eszembe …

Az első nap, amikor itt ült mellettem … itt, a másik széken. Én marha fejjel, vak szemmel gyönyörködtem benne. Ő meg kérdezte (pedig akkor érkezett), hogy tudok-e a varrni. Mert meg kell varrni a dolgozós ruháját. Mert a mai nap a kettőnké, de holnaptól már kezdődnek a hétköznapok. És majd kell az a ruha.

És én most visszagondoltam az előtte lévő többire is … vajon melyiknek jutott volna ilyen az eszébe az együttélés első napján? Egyiknek sem. Mind ragyogott – velem együtt – és vak volt a szerelemtől – velem együtt – és nem ilyen hideg józansággal mérlegelte a nap lehetőségeit. Na ja … az előtte valóak mind szerettek. Ez nem szeretett. És nemcsak engem nem, de nem szerette a volt feleségét sem. Soha az első pillanattól fogva. Hisz meg is mondta neki … később, mikor már velem élt. Hogy úgy vette feleségül, hogy nem szerette. Akkor azt hittem, hogy csak bántani akarja. Igen, azt akarta, de az igazsággal. Rohadt szemétje. Szült neki az az asszony két gyereket. Eltartotta. És évek hosszú sora után – ezek után – képletesen arcul ütötte ezzel a „soha nem szerettelek” kijelentésével.

Hideg, lelketlen kutyaütő senkiházi. Aki hűvös fejjel mérlegelte a lehetőségeket. Meg is kérdeztem tőle egyszer, még az összeköltözésünk előtt: nem csak egy menekülés vagyok a számára? Amire azt mondta, hogy de igen, menekülés a boldogságba. Ez volt a legnagyobb hazug igazság, amit valaha férfi mondott nekem. Mert tényleg menekülés voltam. És még azokat a tulajdonságaimat sem értékelte bennem, amit pedig a többi igen. Az egyéniséget, a különlegességemet. Akár nevezhetjük a személyes devianciámnak is. Mert előtte senki nem akart belőlem tömegcikként gyártott háztartási kekszet csinálni … és még azt is jól kiszáritani.

A szép külső mögött egy üres, hideg, számitó lélek lakott. Az igazi pszichopata. A legnagyobb, aki valaha is az utamba akadt. Hűvös, érzelemmentes senki. Azt hittem, hogy a csendessége rejtett érzelmeket takar. Nem volt ott semmi érzelem. Csak a számitás, csak az önzés, csak önmaga kényelmének szeretete. És önmaga mindenek felett valósága.

Most visszamentem a múltjába, amiről alig mesélt … mit is mesélt volna? Mert mit is mesél egy ember egy másiknak a múltjából, ha meg akarja ismertetni önmagát? Történeteket, igen. Mert az az alap. De ez csak tizede a múlt meséinek. Mert a többi az érzelem, amit a mesélő megélt valaha és most meg akarná osztani a másikkal. Na, érzelmek azok nem voltak benne.

Nem szeret, nem szorong és nem tanul a múlt tanulságaiból … igen, mily pontos a régi meghatározás. Senkit nem tudott igazán szeretni. Sose láttam szorongani, félni … pedig az teljesen normális emberi tulajdonság. És nem tanult … mert nem gondolta, hogy az ő választása meg róla szól … és a volt felesége után nagy valószinűséggel ugyanolyan tipust fog ki: egy érzelemmel teli, aktiv lelkiéletű nőt. Erre nem figyelt. Csak az volt neki fontos, hogy én nem vagyok olyan – fizikai értelemben vett – pörgős életvitelű ember, mint a felesége volt … de azzal nem számolt, hogy benn a lelkem azért él és pörög. És járnak a gondolataim. Naná, hogy nem szerette, ha túl sokat gondolkozok … Mert én fizikailg nem tudtam nagyon menni, menni, szórakozni járni, pezsegni. A lábam helyett nekem a gondolataim, az érzelmeim szárnyaltak. És azt persze nem tudta követni, nem tudta ellenőrizni.

És fogalma nem volt az elején, hogy ehhez a szárnyalásomhoz még a kezembe ad egy kurva nagy segitséget. A netet. Nem gondolta, hogy ilyen szinten képes leszek megtanulni használni és a saját szórakozásomra forditani. Azt gondolta, megint csak egy nőőőő, aki majd néha elpötyög a billentyűkön és ennyi … Hát én nem ennyi maradtam, kispofám. Akinek a gépen majd néha újra rakhatja a rendszert. És akinek elég lesz az a kis P2-es gép, amit hozott. Hát nem lett elég. És voltam olyan pofátlan, hogy megtanultam a programok telepitését. Nélküle. És még azon is mertem gondolkozni, hogy vajon hogyan működhet a Windows … amire azt mondta, hogy ne is gondolkozzak én ilyeneken, mert az még azok sem értik, akik a Microsoft-nál dolgoznak, és magát az OS-t fejlesztik … Én viszont gondolkoztam tovább. Mindenen …

Mint épp most is. És most merül fel bennem a kérdés? Hol van az a kurva késem??? Az a virtuális legalább? Hogy apró véres cafatokra szabdaljam vele azt a mocskos szemetet, aki a szabad mozgásom utolsó lehetőségét is el akarta venni tőlem: a gondolkodás szabadságát.