Holtpontokban
Hazajöttem, kivételesen majdnem hatkor. Aztán még elmolyoltam egy kicsit, ettem némi szilvát és lefeküdtem. Aludtam körülbelül tízig.
Félkómásan elővettem Hanket. És hallgattam. És bőgtem. És még még aztán is bőgtem. Közben ettem valami szőlőt. Megállapítottam, hogy a tesós szőlő nyomába sem érhet a zöldséges szőlőjének. Holnap szereznem kell.
Írtam néhány posztot privátban. Ott is fognak maradni. Amíg világ a világ. Közben bőgtem tovább, Hankkel a fülemben.
Meg kellett állapítanom, hogy az élet most két különböző mélyponttal is megajándékozott egyszerre. De jó nekem.
A több napos Hank – bőgéssel kombinálva – megtette a hatását. Most úgy érzem, – és ez maradjon így, legalább rosszabb ne legyen már … mostanában kezd elegem lenni a mélységekből, a rohadt életbe – hogy a holtpontok már alattam vannak. Feljebb másztam. Szomorú éjszaka, de nem haszontalan.
Aztán – hiúság, asszony a neved … – kiváncsi lettem, hogy éjjel kettő után, rongyosra bőgött szemmel és lélekkel hogy nézek ki a webkamerában. Biztos egy borzalmas vén boszorkány. Legalább megnyugszom, ha látom, hogy milyen szörnyű.
Hát nem. Jól nézek ki. A koromhoz képest persze. Pár fotót felraktam a Google plusra. És kicseréltem a Facebookon a profilképeket. Nem vagyok én az a hajj, de vidám fajta, amit az előző képek sugalltak. Ezek jobbak.
Ez vagyok én.
Megittam egy bögre tejet. Még mindig Hank szól a fülemben, de már nem azok a zenék, amiktől az ember a legszivesebben a kötelét keresné … főleg, ha a szövegüket is figyeli. Én meg persze szoktam. Ha már lúd, hadd legyen kövér. Ha a zene-bőgés kombót választom terápiának, akkor kell az a szöveg … mert néha csalós Hank Williams III zenéje. Azt hinné az ember, hogy milyen kis vidám muzsika, biztos a mondanivalója is ilyen. Hát nem.
A szövegeinek felét ki lehetne sípolni. Néha olyan, mintha maga az ördög énekelne.
Addig csesztem az időt, hogy már mindjárt fél négy.
Gondolkodom.
Kérjek-e valamit az én Uramtól, Istenemtől. Mert akkor mit csinálok, ha esetleg megadja … Volt már ilyen az életben …