Vajon elbasztam-e az egész életem, hogy mindig domináns férfit kerestem? És azt vártam el, hogy ők legyenek az erősebbek és az uralkodók a kapcsolatban? Aztán amikor megpróbáltak az általam támasztott elvárásnak megfelelni, akkor meg egy idő után kurva ideges lettem, hogy mit képzelnek ezek: zsarnokoskodni fölöttem????

Nem. Nem basztam el.

Mert volt bennem egy kielégítetlen vágy egy apakép iránt. Ha újrakezdeném, akkor is így tennék.

De már kielégülést nyert. Szerencsére. És végre már lehetek az, akinek születtem.

Domináns félnek. Aki nem sok korlátot tűr a magánéletében. Legfeljebb azokat, amiket saját maga állít fel magának. Bár az egyáltalán nem kevés. Jó sok.
Azt viszont nem szereti, ha mások akarják korlátozni.

Az élet mindig megoldja a dolgokat. Csak hagyni kell neki, hogy folyjon a medrében.

Átsoroljak vagy se?

Éjjel írtam egy sornyi kiegészítést az elejére. Saját magam kategorizálásáról. Mert először azt gondoltam, hogy célszerű lenne átsorolni a domináns nők közé. Aztán mégsem tettem meg.

Nem attól függ, hogy mi vagyok, hová teszem be a pipát. Hanem attól, hogy minek érzem magam. Értelemszerűen még mindig tudok szubként viselkedni. Ha olyan helyzet adódik, ami ezt váltja ki belőlem és mert mindketten ezt élvezzük egy ideig.

Hiszen nő vagyok és a nőben a konzervatív női szerep szerint bele van valahol kódolva a szubmisszivitás is. Kell is, mert ehhez leginkább a szaporodáshoz van szükségünk. Abban a kilenc hónapban, amikor a nő a jövendő élet rendelkezésére bocsájtja a testét, úgy hogy még örül is neki, hogy egy magzat él és növekszik benne. Majd utána is még hónapokig, amikor a saját mellét adja neki táplálékul. Ennél nincs szépségesebb alárendelődés egy nő életében.

Aztán persze családanyaként inkább domináns kénytelen lenni. A házitűzhely képletes és nem képletes őrzője nem lehet egy nyámnyila virágszál. Oda erő és szervezőkészség kell. Kitartás.

Na jó. Ha nem vigyázok, a fajfenntartással kapcsolatos elméleteimmel mindjárt teleírok három oldalt … Pedig önmagamról akartam írni. Csak ne szeretnék ennyire beszélni.

Szóval. Nem megyek át a domináns csoportba. És a keresett partner között sem szerepel szubmisszív férfi. Ellentmondás? Nem.

Mert – és most itt jön az a statisztikai szemlélet, ami miatt valaki blogjai meg szokták tőlem a like-ot kapni, persze a profilja is. És néha még a szimpatikus is összejön – az itt lévő, önmagukat szubmisszívnek valló férfiak nagyobbik része már az első szónál olyan ál-alázatot tanúsít a domináns nők iránt, amitől ki szokott nyílni a bicska a zsebemben.

Nem lehet, nem szabad senkivel szemben az első mondattól kezdve nyálgép-alázatosnak lenni. Még akkor sem, ha partnert akar magának. Itt emberek vannak. Egyik sem több a másiknál. Néha látom egyik-másik lapon, hogy némelyek épp ezt várják el a másiktól. Megalázkodást az első pillanattól kezdve. Nem tartom helyesnek. Alázatot vagy akár megalázkodást majd akkor várjon el a domináns (?) fél, ha megdolgozott érte.

No épp ezért nincs nálam a keresett partner között a szubmisszív férfi sem. Senki nem szeret sorozatban visszautasító leveleket írni.

Ha megismerkedem valakivel, akiről kiderül, hogy épp a megalázással lehet tűzbe hozni, akkor később persze hogy meg tudom tenni.

De minden pillanatban fenntartom magamnak a jogot, hogy közben tiszteljem is, mint embert. Akit nem tisztelek, azzal semmilyen kapcsolatba nem tudok kerülni.

Még az is lehet, hogy ez sokaknak ellentmondás lesz. És akkor mi van? Semmi : )