néha belenéz az időgépbe – nem kellene – mindig fájdalommal jár – látja maga előtt a régi éjszakákat, mikor a lepke még repült, a kis fehér törékeny szárnyaival – és nyíltak a rózsák

látja a múltat a maga valóságában – az időgép már csak ilyen – mintha most lenne – de már rég nem most van

nézi a képet – nem tudja, mit szeretne jobban, szárnyalni vagy ölni

vagy mindkettőt egyszerre

közben érezni kezdi a virtuális rózsák illatát
hányszor szakadt már bele a lelke – ki számolja meg – senki – mert számtalan

nézi tovább a filmet az időgépben – és rájön, hogy egyszer sem volt értelme – nem volt értelme szeretni azt az egyet – egyet vagy egyet sem?

vígságot akar – hol keresse? – az időben?

most nincsenek mások, csak a kérdések