Igazad volt, Selbst. Mindennek van haszna. Még a legszarabb dolognak is. (És most az eddigiek leirásában olyan elütést csináltam, ami – bár véletlen – nem véletlen. Te én vagyok …. Mekkora tanulság ez is ….)

Ennek is megvolt. Ismét kiderült, hogy a hibák nem másról, hanem önmagamról szólnak. Hányszor lennék még képes ugyanabba a folyóba belelépni? Mintha sose folyna tovább az a viz. Pedig a folyással a viz változik. Én meg képes vagyok elérni – mérhetetlen ostobaságom miatt – , hogy megállitsam a viz folyását és mindig ugyanoda lépjek … Atyám … mekkora tanulság. Csak azt nem tudom, mikor fogok belőle végre tanulni is. Keserű kacaj. Hát ha eddig nem tanultam, akkor nem sok reményem van, ugye? Szerintem se. Akkor meg kár erőltetni. Valahogy mást kell keresni? Máshogy megközeliteni a kérdést? Más célokat találni? Megint van min gondolkoznom.

Bár nem tudom, hogy ennyi eszmefuttatás után, amiben kimondtam magamnak a lényeget, van-e ezen még mit gondolkozni … Nem, talán semmi. Ha sose látom, ami a szememet kiveri … Ha szerzek egy képzeletbeli tükröt és a világ felé forditom, belenézek, akkor talán meglátom? Hát legfeljebb akkor szerzek egyet. Ha onnan se veri ki a szememet az igazság, akkor sehonnan.

Bár ezek után talán már az sem kell.

Indulj, Én. Keress új kihivásokat, új dolgokat az életben. Csak ne lennél most olyan kurva keserű belülről. Nem baj. Ez is el fog múlni. Mint minden. Az egész életed is. Az is elmúlik egyszer. Aztán majd meglátjuk …

Hazamegyek délután, lehet, hogy eszek valamit. Az is lehet, hogy bőgök egy kört. Keresek egy lemezt és ujrarakom a rendszert. Előtte és közben persze imátkozom egy kört, hogy be ne haljon az olvasó a telepités közben. Az is lehet, hogy telepités és imátkozás közben is bőgni fogok. És? Akkor mi van. Semmi. Úgyis abba fogom hagyni, ha kimegy a feszkó nagyja.

Aztán, ha megint flottul megy a gép, keresek valami új játékot. Ami tornáztatja az agyam. És baszok rá, ha a bele nem magyarul van irva. És nem angolul. Az első toplistákra olyan telefonnal regisztráltam, ami nem ismerte fel a cirill betűket … És? Okozott az nekem gondot? Nem. Addig próbáltam, amig valahogy nem sikerült. Először a vak tyúk is talál szemet módszerrel. Aztán már tapasztalati tények alapján. Aztán már olyan telefonnal, ami olvasta az orosz karaktereket. Én még akkor nem. Mert évtizedek alatt sokat felejt az ember. De nem mindent. Elő tudja szedni a merevlemezéről a korábban mentett file-okat is. Ha nagyon akarja. Később én is megtanultam újra olvasni oroszul. Aztán egy részét már érteni is.

És az első php kütyüket – kis szarok voltak – wapos telefonnal bontogattam ki. Hol volt akkor még nekem netem, meg Notepad++-om? Sehol.

Még az is lehet, hogy ott kezdem az új dolgok tanulását, hogy valódi localhost-ot csinálok a gépből … Még azt sem tudom. Milyen sok megtanulnivaló vár még rám a világban ….

És tanulni sose késő. Semmilyen téren.

A többire meg majd holnap gondolok. Vagy holnapután. Amikor már nem fáj annyira. Amikor már el tudom viselni.

Scarlett O’Hara. Sose lett a szó hétköznapi értelmében igazán boldog. De soha nem is volt igazán boldogtalan. Margaret Mitchell tudta, hol kell azt a könyvet abbahagyni. Kár volt évtizedekkel később bárkinek is tovább folytatni. És egy olyan véget kreálni neki, ami szép. De hiteltelen. Az életnek sem happy end a vége. Hanem a halál.

Addig meg ki kell használni az időt. Lehet például játszani. A szó valódi értelmében. Mint homo ludens.

Tartok tőle, hogy mostanában nem fog érdekelni a világ véleménye. Önfeláldozóból átmegyek egoista dögbe.