Igazságok és hazugságok a szeretetről
Szeretet. Olyan szép szó.
És egy kibaszott nagy hazugság. Én tényleg nem hiszek az össznépi nagy szeretet fogalmában. Volt egy nagyon okos fönököm régen, ö mondta mindig: az embereket nagyon könnyü szeretni, de a szomszéd Mari nénit kurva nehéz elviselni. Milyen igaza volt …
Mindameddig a világon az emberek sokszor mást sem csinálnak, mint rosszabb esetben tettekkel, „jobb” esetben szavakkal ölik egymást, addig nem tudok és nem is akarok hinni ebben a gözös agyú szeretet eszmében. Sose értettem, hogy mondhatja valaki, hogy ö szereti az embereket. Ismeri mindet? Mert én – esetleg – csak azt tudom megszeretni, de leginkább csak kedvelni, akit ismerek bizonyos szinten. A földön sok milliárd ember él. Ugyan mit szeressek rajtuk? Mind egyformák, ha jól megnézzük. Tökéletlenek, aljasak, szemetek, velem az élen. Magamat sem szeretem. Öket akkor miért?
Egy kezemen meg tudnám számolni, hány ember van, aki iránti érzéseim leginkább hasonlithatnak a szeretethez. De hajlamos vagyok azt gondolni, hogy csak hasonlithatnak. Valaha, régen egy pszichomókus azt mondta, hogy ne menjek olyan pályára, ahol emberekkel kell foglalkozni. Merthogy nem szeretem öket. Évtizedekig sérelmeztem ezt a véleményét. Pedig a felében nagyon igaza volt. Tényleg nem szeretem öket. És emberekkkel foglalkozó szakmám van. És ez a nem-szeretet egyáltalán nem akadályoz benne. Mert a munkámban nem az a lényeg, hogy szeressem öket. Söt. Ha csordulásig lennék ilyen emberszeretettel, már rég belebuktam volna.
Viszont sok ember van, akit komolyan kedvelek. Mert élvezem a társaságát, szeretek vele beszélgetni, stb. De ezt az érzést nem nevezném szeretetnek. Nekem megfelelöbb szó rá, hogy kedvelem öket. Mert ez legalább öszinte érzés bennem.
Belül, lenn a mélyben, egy hatalmas jeges fémtömb van néha a lelkemben. Ezt senki se látja. Csak én érzem. Lehet, hogy ezért nem hiszek én a nagy szeretet eszményben. Biztos jó lenne, ha tudnám szeretni az embereket. Talán jó lenne, ha ez a jeges fém egyszer megolvadna. Nem tudom, milyen lenne … Lehet, hogy jó. De az is lehet, hogy már nem tudnék mit kezdeni az új érzéssel …
Na, azt hiszem, hogy most megyek, és kissé kibögöm magam. De minek? Attól sem leszek jobb ember. Önmagam szemében.
PS: nem tudom, más hogy van ezekkel. De úgy nagyon öszintén önmagában. Még azt is elképzelhetönek tartom, hogy más is igy érez. Belül. Nem hiszem, hogy olyan kurva különleges lennék, hogy csak nekem vannak ilyen „renegát” érzéseim. De az biztos, hogy életemben alig találkoztam még olyan emberrel, aki ezt mások elött is fel merte volna vállalni. Na, épp ezért nincs mit sirnom a dolgon.