Igen, igazságtalanok szinte biztosan. De hiába tudom, hogy azok, akkor is ezeket érzem. Lényegében azt, hogy én, az ember a kutyának sem kellek. Persze sok minden kell belőlem a világnak. Kell a munkaképességem. Kell az eszem. Kell az empátiám. Kell a pénzkereseti képességem. Kell az a teherbirás, ami nem tudom, hogy mitől van bennem. Ebből sok mindenki hasznot hajt. Visszagondolva például csak az utolsó tiz-tizenöt évre, mindig ez volt.

Tudom, hogy most igazságtalan vagyok. De akkor is.

Az, aki valójában én vagyok, az szinte a kutyát sem érdekel. Hogy mi van a lelkemben. Mi van abban az emberben, aki nem munkaerő, nem családfő, nem a minden dolgok elitézője, a képletes gyengék oltalmazója. Hanem az az ember, aki az ilyen funkciók lehámozása után megmarad. Azaz én. Hát az nem sok senkit érdekel. Tisztelet annak az egy kivételnek, akit most annak érzek.

Tudom, hogy most nagyon igazságtalan vagyok. De akkor is.

„Nem vagy te normális, gyerekem. Az estéidből sok-sok órát egy vénasszonnyal töltesz. Ahelyett, hogy fiatalokkal lennél.”

Őt nem érdeklik az előbb felsorolt sallangos héjak, amik körülveszik a bennem lévő lényeget. Azaz engemet. Őt a lényeg érdekli. Magasról szarik a többire. A felszinre.

„Mi van?” „Semmi.” „Hmmm.” „Beszélgettem és rossz kedvem lett tőle.” Egy perces csend a részéről. „Attól, amit mondtak neked, vagy attól, amit nem mondtak?” Három perces csend az én részemről. Egyrészt a kérdésben rejtőző igazság ütésétől. Másrészt a döbbenettől, a távoli logika tisztaságától. Nyelek egyet. Nagyot. Ez is olyan kérdés, amire csak őszintén lehet válaszolni. „Bingó. A mondat második fele. Attól, amit nem mondtak.”

Sokkal többet ismer belőlem, a lényegből, mint azok, akik az elmúlt évtizedekben nap mint nap velem voltak.

Lehet, hogy most igazságtalan vagyok. De akkor is.

Büdös élet. Irás közben telefon. A második. „Én még mindig nagyon szeretlek téged.” … „Szoktál beszélgetni valakivel?” Baszd meg, hiába érzed meg a távolból, hogy megint nem vagyok jó passzban, ha két perc múlva ezzel folytatod: „Nagyon elbántál velem, amikor vége lett, ugye tudod?” Mit lehet erre válaszolni, a kurva életbe? Azt, hogy te meg előtte évekig basztál el velem? Illetve 50-50 százalékban vagyunk mindenben sárosak? Mert a balhé felét mindig is hajlandó voltam elvinni. De az egészet nem. „Mikor költözünk újra össze?” „Mi soha.” „Most nagyot csalódtam benned. Mi lesz, ha hajléktalan leszek? Elnéznéd, hogy az utcán legyek?” Kezdődik az érzelmi zsarolás. Miért gondolja ennyi év után, hogy én még erre vevő vagyok? „Sok ezer hajléktalan van. Most mindenkit fogadjak oda magamhoz?” „De én nem mindenki vagyok.” Hát nem, baszd meg, ebben igazad van. Te vagy a legnagyobb érzelmi vérszivó, akivel az életemben találkoztam. És még mindig próbálkozol. „Szerintem most hagyjuk abba a beszélgetést. Mert kár lenne, ha kölcsönösen felidegesitenénk a másikat.” „Én nem vagyok ideges.” Persze, hogy nem vagy. Mert ez volt a taktikád. Hogy kihozd a másikat a sodrából annyira, hogy a végén már üvöltsön veled. Anyádékkal is ezt csináltad. És aztán te voltál a szegény szerencsétlen, akivel mindenki kiabál és ingerült. És mindezt mondtad a 187 centi magasságoddal, a 150 kilóddal és a nagy ártatlan kék bociszemeiddel. És lelkiismeretfurdalást keltettél mindazokban, akiket pedig te provokáltál. De engem már nem fírolsz be. Mert emlékszem, amikor részletekben szarrá törted a házamat. Hess ki az életemből, apám. „Nem adod meg a telefonszámodat?” „Nem.” „Miért?” „Mert nem és kész. És most köszönjünk el egymástól.”

Lehet, hogy igazságtalan vagyok vele szemben. De szarok rá magasról. És nem is róla akartam irni. De ez most úgy adta magát. Mert irás közben jöt a telefon. Na őt bezzeg érdekelte valaha a lelkem. Is. Hogy még mi mindent lehet kifacsarni belőle … Köszönöm, Élet, nem kérem. Hagyjál vele békén.