napok óta irok és törlöm. irok és törlöm. néha privátba teszem, de aztán törlöm.

minden olyan élesen világos és minden homályos.
semmi sem rossz, de semmi sem jó.
ülök az asztalnál és lebegek a semmiben.
egyedül vagyok és tele a lelkem.
az álmok ismét a múltból visszaköszönnek.
kaptatók és lépcsők, méteres fokokkal.
lezuhanok vagy sikerül, minden lépés előtt félek.
persze sikerülni szokott és mindig meglepődök rajta.
erdők, tisztások, állatok, emberek.
valamit meg kell tennem velük, de elfelejtem.
marad a lelkiismeretfurdalás utána.
hogy miattam szenvednek, miattam halnak meg.

az ébredés sem hoz könnyebbülést.

most túl sok minden van. túl sok teher. nekem az. szorongok miattuk.
alváskor előhívom a régi mantrát, a zöldet. hátha segít.
elalszok, de nem pihentet.
fáradt vagyok és nem vagyok álmos.
az agyam fáradt, de állandóan éber.

kellene egy kéz, ami megfogja a kezem.
kellene egy hang, ami azt mondja, ne féljek.

na ez az, amikor magánynak érzem az egyedüllétet.
van bennem egy kérdés, de nem merem mondani.
tudom, hogy mi lesz a válasz és mégis remélem, más lesz.

nem jó ez igy. ez a talán, az esetleg. a lehet.
de nekem ezek nem kellenek.
csak igen kell vagy nem.
azokkal tudok mit kezdeni.