Írásgyakorlatok
Elmélázik azon a képen.
Nincs már meg, csak gondolatban.
A nő, lába a homokba süppedve, teste a férfi karja között, tűkkel és húrokkal.
Mint egy hárfa.
Egy hangszer.
Mindegy, hogy micsoda.
Switch, szub vagy domina?
Nem kell az a doboz.
Ott nem lehet szabadon játszani.
Nem a skatulya a lényeg.
A lényeg, hogy a zenész jó legyen.
És akkor a hárfa
olyan hangon szól,
hogy a
legszebb zene
csengjen.
Elvtársnő, ez a ruha túl kihívó
Háromgyerekes családban nőttem fel, a két bátyám több évvel volt idősebb nálam, én, mint utolsó gyerek, csak véletlenül lettem már. A kulákcsalád megélte a téeszesítés minden tragédiáját. Az apám tönkreitta magát. Nem nagyon törődött a gyerekek nevelésével. A bátyáim égetően rosszak voltak. Most úgy mondanák, hogy elevenek. Drága ifjúság, ami elmúlt. A kergetőzések a földeken, udvarban, lovaglás azon az egy lovon, ami a családnak megmaradt, a fáramászások a bátyáimmal, minden fiús játék, amiben csak benne lehettem.
Később a család szegénysége miatt állás kellett. A TSZ irodán titkárnőt kerestek. Próbáltam jó benyomást kelteni. Az akkor divatnak megfelelő szolíd kosztüm, fehér blúzzal. A személyzetis irodájában többen is vártak. Nők, állásért. Egy titkárnői helyre. Meg kell kapnom azt a munkát. Az apám már nem tudott dolgozni.
Leültetett, beszélgettünk, átnézte a bizonyítványaimat. Aztán engem kezdett nézni. Lassan már kényelmetlen volt a helyzet. A tekintete lecsúszott az arcomról, először a mellemre, majd még lentebb, a csípőm és a lábam következett. Majd ismét a mellem.
“Elvtársnő, ez a ruha ide nem jó lesz. Ez túl kihívó. Itt nagyon sok férfi dolgozik. Nem akarjuk, hogy azzal töltsék a munkaidejüket, hogy a TSZ irodára járnak a szemüket legeltetni. Nincs valami szolídabb öltözéke?”
Teljesen ledöbbentem. A zsabós blúz a nyakamig volt gombolva. A szoknya megfelelően fedte a térdemet. A lábaim nem széttéve, nem is keresztben. Hanem egymás mellett, térdek összeértek. Hogy legyek ennél szolídabb?
Láthatta rajtam a tanácstalanságot és a félelmet. Megkönyörült.
“Van itt a szomszéd iroda szekrényében munkásruha. Vegye fel, meglátjuk, hogy néz ki benne”. És a belső ajtó fele mutatott.
Meg akartam kapni az állást. Bementem, hogy átöltözzek. Épp, amikor a blúzomat vetettem le, nyilt mögöttem az ajtó. Megrettenve magam elé kaptam a ruhám. Mit akar ez itt?
Mit akart volna? Engem. Kitépte a kezemből a blúzom, a földre dobta. Aztán elkapta a karomat, megfordított, hogy háttal kerültem neki és lenyomta a fejem az asztalra. A hirtelen rémülettől nem tudtam védekezni. Már mindkét karom a fejem fölött volt, hatalmas mancsával könnyen átérte a csuklóimat. A másik kezével a csípőm fölé húzta a szoknyámat. Valahogy letépte rólam az alsót is.
Aztán az ujjával durván belém nyúlt …
Nem sírtam, nem kiáltottam. És nem élveztem.
Az állást megkaptam.
Az a két durva ujj, ami elvette a szüzességem, két évtizedre meghatározta az életem. Valamit elindított bennem.
Pár év múlva férjhez mentem. És az ágyban, éjszakánként mindig arra vágytam, hogy a férjem, aki egy rendes, tisztességes fiú volt, megerőszakoljon engem. Persze elmondani soha nem mertem neki.
Így kezdődött.
Először a nyeregben
Háromgyerekes családban nőttem fel. A két bátyám sokkal idősebb volt nálam, én már csak olyan szerelemgyerek féle voltam. Meglepetés egy középkorú házaspár életében. Persze, hogy mindenki elkényeztetett. A szüleim, a testvéreim, nagynénik, nagybácsik.
A bátyáim égetően rossz gyerekek voltak, most azt mondanák, hogy elevenek. És minden csínytevésbe vittek magukkal. Jobban mondva mentem én, örömmel, minden különösebb biztatás nélkül. Így kifejezetten fiús természetű lány voltam egész sokáig. Fáramászás, focizás, de akár még verekedés is, minden jöhetett. Aztán, amikor hármasban, szakadt ruhában settenkedtünk haza, jóanyám sorba állított bennünket, végignézett rajtunk, a bátyáimat persze megbüntette valamivel, de engem sosem. Az elkényeztetett és legkisebb királykisasszony kellemes szerepe? Valahogy így volt.
Városi gyerekként nem sokat találkoztunk állatokkal. Persze kutya az volt, egy hosszúszőrű keverék, meg egy kanári édesanyám szobájában, de más nem. Engem viszont valamiért mindig a lovak izgattak. Nagyon szerettem volna lovagolni, de hát abban az időben erre nem nagyon volt módunk.
Egyszer a szüleink elutaztak valahová pár napra. A bátyáim huszas éveik elején, én talán tizenhat-tizenhét? Olyasféle. Miénk volt pár napra a több szobás ház. Valami szórakozást kellett találni. A testvéreim elhívtak pár barátot, olyan magakorúakat. Valami társasjáték is volt és persze ivászat is. Megkóstoljam azt a likőrt? Ne kóstoljam?
Persze, hogy megtettem. A spicces tizenéves a nagy szájával még bátrabb lett. Győztem a játékban. A fiúk azt mondták kérhetek valamit.
Azt kértem, hogy valaki legyen a lovacskám, úgy négykézláb, mert én lovagolni akarok. Egy nadrágszíjból lett a zabla, amivel a nyereményül kapott „lovacskámat” irányithattam. A kezembe egy porolót adott valaki. Az minden háznál volt.
Kiválasztottam magamnak a társaságból egy fiút. Magas, fekete hajú, jókötésű. Már akkor is a lányok bálványa volt, tudtam a bátyáim beszélgetéséből. Csak ránézett egy lányra és az már olvadt is bele a karjába.
Azt a fiút akarom!! Csakis ő lehet az én lovacskám!!
Amikor kérdezték, hogy kit választok, rámutattam: Őt!!! Mindenki megrőkönyödve nézett. Nem hitték, hogy komolyan … De én ragaszkodtam a nyereményemhez. Nem volt meghatározva a játék előtt semmi, csak az, hogy a nyertes kérhet valakitől valamit. Én nyertem. És őt akartam.
Sosem felejtem el a szemét, ahogy rám nézett. Harag? Sértett büszkeség? Sok minden volt abban.
Nem tudom, hogy én hogy néztem rá … percekig … De valami történt. Valami megváltozott. Mert levette a zakóját és csak annyit mondott a többieknek: Menjetek ki!!
Amikor kettesben maradtunk, négykézlábra ereszkedett a földön, szájába tettem a szíjat és ráültem a hátára. Mint egy valódi lóra. Csodálatos érzés volt. Ez a jóképű fiú, a nők bálványa, egy nemes paripa most az enyém lett. Azt teszi, amit mondok. Arra fordul, amerre akarom. És ha mégsem, akkor a kezemben a poroló. És a rossz lovacska tomporára lehet suhintani vele …
Meg is tettem párszor. Közben szépen körbevitt a szobában, elindult, amikor parancsoltam, megállt, amikor azt akartam. A poroló csapások megtették a dolgukat … Izegtem-mozogtam a képzeletbeli nyeregben … és nem tudtam, hogy ott lenn mitől leszek egyre jobban és jobban nedves …
Megérezhetett valamit az izgalmamból? Vagy neki is olyan jó volt, mint nekem? Mert amikor megelégeltem a lovaglást a hátán, akkor már teljesen más volt a tekintete, mint annak előtte … Nem is ló … hanem inkább egy hűséges kutyaszem nézett rám …És volt valami jól látható dudor a nadrága elején …
Akkor azt gondoltam: ez az én lovacskám, megnézhetem, hogy mi az …
Hát így kezdődött.
Még időben
Hajnal három. Vagy négy. Vagy bármi. Soha nem lehet igazán alkalmas perc. Minden perc alkalmas lehet. Ha már nincs más választás.
Az évek sáros koloncai már túlontúl a lábamra tapadtak. S nem volt velük más irányom, csak a mocsár. Ahol minden lépés út a halál felé, belemerülés abba a ragacsos posványba, ami egyszer, többször, sokszor már majdnem megfojtott.
Nem megyek mégegyszer arra. Nem fogom érezni azt a kétségbeesett fuldoklást. Amikor már épp csak a fejem tartom ki a bűzös trutymóból. És utolsó erőmmel próbálok valami tiszta levegőhöz jutni. Bár a torkomon folyik le a nyúlós lé. Az elmúlt vagy sose volt érzelmek tapadós nyákja. Folyik le a torkomon, megtölti lassan a tüdőmet is.
És megfojt.
Már annyiszor.
Kifelé belőle. Még időben. A hajnali három vagy négy bármelyik perce alkalmas lehet.