Körülbelül öt éve írok. Akkor azt hittem, hogy jók az írásaim. Gyönyörködtem bennük, olvasgattam, csemegéztem. Saját rágógumit gyártottam magamnak.

Pár év múlva – jóval kritikusabb szemmel – visszaolvastam őket. Nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek a botladozó bugyutaságon, a hipertrófizált érzelmességen. Most is írok. Bár már nem gondolom, hogy jók. Legfeljebb némelyik elfogadható.

Kiváncsi vagyok, mi lesz, ha néhány év elmúltával majd ezeket olvasom vissza.

Tegnapi üvöltés két helyiséggel távolabb.

– Te anya! Nagyon jó az a madaras!
– Mi van? Mi jó? Milyen madaras?
– Hát a madaras.

Lassan rájövök, hogy a keselyűkre céloz. Jó-e? Azt nem tudom. De az biztos, hogy sikerült úgy megírnom, hogy rajtam kívül a kutya se értse. Akkor mégiscsak lehet benne valami jó, mert ez volt a célom.

– Anya, miért nem adatod ki őket? Könyvben.
– Ugyan már … nincs nekem arra pénzem. – Persze dagad a kebel titokban. – Mondtam már, hogy neked hagyom az összeset. Örökségül. Majd te kiadatod, ha akarsz kínlódni ilyennel. Bár pénzt ne sokat várj majd.
– Én nem pénzt akarok. Nem ilyen örökséget. Azt szeretném, hogy egyszer dedikáljad valahol és odamehessek gratulálni.

Az évek alatt feladtam már a reményt, hogy valaha érdekelni fogja, mit irkálok … Isten áldása Mark Zuckerbergre. Amióta rávettem, hogy ne utasítsa el olyan mereven a Facebookot, azóta olvassa az anyját.