Isten áldja meg Leadbellyt haló porában is. Nem tudom, hogy most hogy és hol lennék enélkül a száma nélkül …

www.youtube.com/v/XYoHWLittf8

Tulajdonképpen most jöttem rá, hogy szarok én arra, hogy olvassa-e ezt a blogot valaki. Magamnak irom. Magam örömét, magam nyomorúságát vetem a virtuális papirra. Ugyanúgy, mint 15 éves koromban, mint amikor az első papiralapú naplómat elkezdtem … Amúgy nem is volt több, mint az az egy. Kicsi könyvecske volt. Vékonyka. De valami csoda folytán lehetővé tette az Élet, hogy életem legszebb 4 évét örökitsem meg benne …

Aztán már minden szarrá ment … csak akkor még nem vettem ezt észre. Most már tudom.

Julie Ann Johnson, oh Lord
Julie Ann Johnson, oh Lord

Gonna leave you, oh Lord
Gonna leave you, oh Lord

Then got married, oh Lord
Then got married, oh Lord

I’ve married Martin, oh Lord
I’ve married Martin, oh Lord

Marty promised, oh Lord
Marty promised, oh Lord

Good bye, Julie, oh Lord
Good bye, Julie, oh Lord

Gonna leave you, oh Lord
Gonna leave you, oh Lord

Hadd üvöltsön a zene a fülembe. Oh, Lord …
Amig csak bele nem döglök, oh Lord …
Vagy amig túl nem élem, oh Lord …

És különben is. Nem azért, mert az enyém, de ez a blog úgy kurva jó, ahogy van. Én meg teszek magasról az egész világra.

Olyan még nem volt, hogy sehogy ne lett volna.