Életében még egyszer szeretett volna egy valódi fenyőfát. Szerette volna érezni az illatát, feldíszíteni, közben nem baj, ha megszúrják a kezét a tűlevelek.

Legalább tizenöt éve csak műfenyő van. Szépek azok is, de azért csak nem olyan. Esténként, amikor becsukja a szemét és vár az álomra, maga elé képzeli a régi karácsonyok éjszakáját, amikor a sötétben nézte a fát, megcsillantak rajta a girlandok, a díszek, amiket gyerekkora óta ismert. Volt pár, aminek mindig megvolt a helye. Ezt ide középmagasra balra, ezt meg jobbra. A teáskanna, a kávés csésze. Az évtizedek során a legtöbb dísz már csorba lett, de ezeket akkor is felrakta. A csiptetős madárkát meg középre.

És ettől lett minden évben a fa ugyanaz a karácsonyfa, mint gyerekkora óta, amikor még várta a Jézuskát és nagyapa Szenteste délutánján elvitte a városba sétálni, hogy könnyebb legyen a várakozás. Ahogy hazafelé mentek, már látta, hogy fénylik az ablak, égnek a karácsonyi fények.

„Nagyapa, nézd, megjött a Jézuska. Siessünk befelé.”

Benn a szülők kicsit ziláltan, fáradtan, – ez már csak akkor tudatosult benne, amikor saját maga díszítette, nem olyan könnyű egy plafonig érő fát feldíszíteni … vajon a szülei megegyeztek a nagyapával, hogy mennyi idő kell hozzá? Vagy honnan tudta, mikor mehetnek már haza? … hisz akkor még nem volt mobil … sok minden nem volt.

De volt karácsonyfa, plafonig érő, rohant be a szobába, utána a szülők, nagyszülők és ámultan nézte mindig ugyanazt a karácsonyfát …

Hát valami ilyet szeretett volna még egyszer. Szólt a gyerekeknek, hogy szeretne egy valódi fát, nem túl nagyon, csak egy olyan métereset, meg egy talp is kellene hozzá, persze díszek is, mert a régiek már sajnos nincsenek meg. Majd felteszi a kis barna hokedlira, és akkor magasabbnak tűnik. Olyan lesz, mint gyerekkorában.

„Anya, akkor inkább egy valódi magas fát veszek neked.”
„Azt én már nem tudnám egyedül feldíszíteni. Jó lesz a kisebb.”
„Nem kell egyedül csinálnod, megyünk és segítünk.”

Nézegette a neten a rendelhető díszeket. Tele is rakta vele a virtuális kosarát. Aztán ült és gondolkozott.

Miért is van sok éve műfája? Nem a lehulló tűlevelek miatt. Egyáltalán nem. Hanem a haldokló élet miatt, ami a fában van.

Egyszer régen megölelt egy fát, átfogta a vastag törzsét, ott állt a házuk előtt, amit épp eladott, nem fenyőfa volt, talán juhar, hozzásimította az arcát a göcsörtös törzshöz és ömlött a könnye, mert elköszönt tőle. Tudta, hogy a vevők ki fogják vágni, mert nem szeretik söpörni az utcán a faleveleket ősszel … Az ölelésben érezte a fa lélegzetvételét is.

Aztán nehezen elengedte és nem bánta, hogy látják a körülötte álló emberek a fától való búcsúzását.

Na akkor határozta el, hogy neki nem kell többé valódi karácsonyfa sem. Miatta ne öljenek meg egy fát, még karácsonyra se.

Nézte a virtuális kosarat. Aztán szépen kiikszelte a díszeket és becsukta az oldalt.

„Átgondoltam én ezt a valódi karácsonyfát. Mégsem kell.”
„Miért?”
„Tudod, hogy miért.”
„Igen. Miattunk egy fát se öljenek meg.”