A mámoros ősz után jött egy karácsony. Életem legszörnyűbb karácsonya. A legmagányosabb. Pedig együttéltünk. Már Jézus születése sem tudta felvidítani a lelkemet. A szeretet ünnepe? Ugyan … Hol volt már ott szeretet? Sehol. Se benne, de bennem sem. Megszokás és görcsös ragaszkodás. Legalábbis bennem. A változástól való félelem. Gyávaság, semmi más.

Ültem a gép előtt, testben és lélekben egyesegyedül. És a Szenteste semmit nem jelentett. A semmit jelentette. Ahogy visszagondolok, ettől is borzong a hátam. Elővettem a feldíszített műfenyőt és a világítását bedugtam a konnektorba. Ennyi. Akár elő sem vettem volna. Nem volt jelentősége számomra. Érzelem nélküli rituálé.

A gyermekem sem volt itthon. Még Szentestén sem. Elment a barátjához inkább. Elmenekült a hideg és érzelemmentes lakásból, a hideg és érzelemmentes közelségemből, az egész hideg és érzelemmentes légkörből. Fáj, ahogy erre visszagondolok.

Most pihennem kell. Kicsit hadd gondoljak a mostani karácsonyra. Olyan szép volt. Újra bennem volt a Kisjézus születése. A karácsonyfa szép volt. És végre tudtam gyönyörködni a fények játékában.

Nem véletlen, hogy ezeket most szedem elő. Tegnap tudtam, hogy ma beszélni fogok vele telefonon. Ma már túlvagyok ezen. Nem is lepett meg, hogy részemről milyen kényszeredett beszélgetés volt. Idegesitett a hangja, a stilusa, idegesített az egész beszélgetés. Bekerült abba a kategóriába, mint amikor nagynéha felhív a második. Az „értelme-semmi-kényszerből-vagyok-udvarias-rúgja-meg-a-ló-de-útálom-az-ilyen-helyzeteket”.

Menjen békével. A saját útján. Én is a magamén. A magam békéjével.

Nemhogy az Utunk, de még a békénk sem volt közös.