Itt a karomban a macska, ölelem, ő visszaölel, a simogatásért és testem melegéért dorombolást, az ő teste melegét kapom. Egyenlő „üzlet”. Szeretetet szeretetért.

Lehet, hogy a fák és a kövek is tudnak szeretni? Csak az ember olyan gyorsan él, hogy nem veszi észre?

Egyszer megöleltem egy fát. És éreztem, hogy él. Csodálatos érzés volt. Minden embernek kellene néha fákat ölelgetnie. Más dimenzió … Azt éreztem akkor, hogy a világegyetem ölel vissza és szeret engem …

Követ még nem öleltem. De élő kavicsaim vannak. Pár darab. Mind megszólitott valahol a világban, nem szavakkal persze, de jelezte: vegyél fel.

Néha egyiket, másikat tenyerembe fogom. Első tapintásra csak egy hideg kavics. Egy perc és mintha egy miniatűr napot tartanék a kezemben. Először „ő” melegszik, majd a tenyerem közepétől kiindulva bársonyos forrósághullám járja át a testem.

Ez a kavicsaim ölelése …