Mindig volt egy. Gyerekkorom óta. Általában tollal töltött. Általában régi. Mert nem szerettem a túltöltött párnákat. Jobb az, ha kissé laposabb, puhább, mert azt kellemesen be tudom gyűrkélni a fejem alá. Most is van egy. Általában valami avitt, agyonmosott huzatot teszek rá. Ez a “mániám” is gyerekkoromból származik.

Szegény anyám néha közelharcot vivott velem, amikor ágyneműt cserélt. Mert azt nem bántam, ha tiszta lepedő és nagypárna huzat került elő, de ha láttam, hogy a kispárnán is ki akarja cserélni … na akkor jött a közelharc. Általában én vesztettem, de harcoltam hősiesen. Mert szerettem a használt huzat illatát esténként. Éreztem rajta a saját testem, hajam kipárolgását, az valami furcsa biztonságot adott. Persze, hogy jó a frissen mosott tiszta ágynemű illata. De az olyan személytelen. Az még nem én vagyok. El kell telni néhány éjszakának, amig felveszi azt az szagot, ami emlékeztet a gyerekkor biztonságára.

Pár napja erőt vettem magamon és a párna tiszta huzatot kapott … Aznap éjjel a “vendégbarátság” szellemében kölcsönadtam. Azóta persze újra az én fejem alatt van éjszakánként.

Még mindig érzem rajta az illatát … Pedig biztos nem érződik már a valóságban. Valószinű, hogy csak kissé megcsal az emlékezés. És most nem értem, hogy miért nem zavar az a másik illat. Sőt … örülök, hogy a csalós emlékezet minden este engedi, hogy érezzem.