… kegyelem …
Reményik Sándor – Kegyelem
Először sírsz.
Azután átkozódsz.
Aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted
Körömszakadtáig maradék erőd.
Akarsz, eget ostromló akarattal
S a lehetetlenség konok falán
Zúzod véresre koponyád.
Azután elalélsz.
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.
Mondod magadnak: mindegy, mindhiába:
A bün, a betegség, a nyomorúság,
A mindennapi szörnyü szürkeség
Tömlöcéböl nincsen, nincsen menekvés!
S akkor-magától-megnyílik az ég,
Mely nem tárult ki átokra, imára,
Erö, akarat, kétségbeesés,
Bünbánat – hasztalanul ostromolták.
Akkor-magától-szünik a vihar,
Akkor-magától-minden elcsitul,
Akkor-magától-éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
Csak úgy magától-friss gyümölcs terem.
Ez a magától: ez a KEGYELEM.