Minden hónapban csinálok pár képet magamról és kiteszem a facebook albumomba. Tanulságos. Nézni magamat és látni a változást. Sem megfésülködni, sem kiöltözni nem szoktam előtte. És általában este, fáradtan csinálom. Hadd lássam, mi a valóság. Éjjel egy száz éves, kinyúlt, szakadozott szürke póló volt rajtam, jól látszik a nyakán, hogy ki van nyúlva, nem mai csirke. Még a másodiktól örököltem körülbelül 7-8 éve. A sok mosástól kiritkult, rengeteg lyuk lett rajta. Egyre jó, vizespólónak. Azért tartottam meg. Most is az van rajtam, épp az előbb nyomtam bele hideg vízbe.

Nézem az éjszaka asszonyának arcát. Olyan, mintha egyszerre sírna és mosolyogna. (Azt is csinálta.) Előnytelen helyzet egy fotózáshoz, ugye? Teszek rá. Az itt és most valóságát szeretem látni. Nézem és megnyugszom. Mert minden nyúzottsága, az épp elkerült hőguta ellenére mégis szép az az arc. A síró-mosolygó tekintet ellenére is.

Aztán összehasonlítom a régebben készültekkel. Tavaj június óta csinálom. Az akkori képeken az arc kerek és tekintete néha kifejezetten kislányos. A mostani már nem. Nem baj. Mert nem látom szépnek.

Soha többé azt a holdvilág kerekségű arcot. Azzal az ártatlan tekintetű szemekkel. Aki mindenkinek mindent elhitt. Mert örült egy morzsányi kedves szónak is … Minden alamizsnának.

Az asszony szebb lett. Az ostoba hiszékenysége meg jelentősen csökkent. A változás mérlege: pozitív.

-mosoly