Két képsor valahol. Két nő. Az egyik még fiatal, főleg a másikhoz képest. Egy normális nő és egy öregedő „néni” képei.

Az egyik áll és néz a fényképezőgép lencséjébe. A másik ül és kezével megtámasztja a fejét. Általában. Az egyik arcon mindig kis finom mosoly. A másik általában komoly, sokszor komor, fáradt arc. Bár néha olyan huncut, csibészes tűz csillan meg a szemében, hogy meglepődik rajta, aki látja. Még saját maga is. Egy tisztességes nő és egy hideg-kemény-lelkű-zombi-asszony képei. Nem kétséges, hogy ki nyer az összehasonlitásban, ugye?

A tisztességes asszony haja megfésülve, vöröses-lilára festve. A zombi-nő meg kócos, festetlen, őszülő hajú. Nem is lesz az festve sosem. Mert szereti a természetességet. Valóban. Nem kétséges, hogy ki nyer az összehasonlitásban, ugye?

Vagy mégis?

A „néni” nézegeti a képeket és gondolkozik, magában beszélget az éjszakában.

– Sose volt valami jó az önértékelésed, anyám.
– Nem volt, Selbst. Holnap sem lesz az valami fényes. De ma, itt és most felfutott az egekbe. Még kócosan, őszülve is jobb nő vagyok annál a másiknál. Pedig nem szoktam ilyet mondani magamról. Mert azért nincs nekem olyan nagy mellényem, mint néha mutatom -mosoly