Irjam csak le, hogy nem megy. Lehet, hogy ez kell.

Ülök. Nyugi van. Itthon vagyok. Eltelt a hét összes munkanapja. (Nem mintha olyan eszement sokat lettem volna képes dolgozni. És ez a jövő héten változni is fog. Mert a muszáj nagy úr.) Ettem finomat. Dolgom se volt vele. Csak szednem kellett. A gyerek csinálta. Én meg majd később elmosogatok.

Szóval csend és béke van. Ülök, előttem a gép, jobbra egy halom mandarin, ha mégis megéheznék. Balra a telefonom, ha valaki hivna. Fülemen a fejhallgató. Eric Clapton. Ringat a szekér lágyan. Alattam hullámok.

Előttem a net világa. Pár fül nyitva az Operán. Nem sok. Mert sok minek. Az egyiken egy szép mélykék felület. Mély, mint a tenger alattam. Kék, mint az ég felettem. Néha mint pici hullámfodor, szavak borzolják a tükörsima nyugalmat. Nem sok, nem zavaró. Lassú, mint alattam a hullámok ringatása. Békés.

Bennem meg a deja vu … Az évekkel ezelőtti várakozás deja vu-je. Csak akkor még nem tudtam, hogy mire várok. Most tudom, hogy mire. Hogy megint jöjjön egy Szél, mint mostanában szinte minden este. És fenekestől felforgassa ezt az idilli nyugalmat bennem. És akkora hullámokat korbácsoljon a tengeren, hogy sokszor kapaszkodnom kelljen. Mert úgy érzem, hogy elsodor, magával ragad, valahová … a mélységes mélybe. Abba a csodaszép kékbe. Ami egy idő után átvált simogató bársonyfeketébe …

Néha jó ez az idilli nyugalom.

Néha … Mert tartósan meg utálom …. Gyere már, Szél, félni akarok az erődtől. Újra és újra.

Oly evidens lenne most egy konkrét cimke a posztra. A kereső rögtön kidobná. De mivel evidens, nem kell cimkézni.