Keresztek
Irkálok én itt – meg máshol is – már évek óta. Én értem, amiket irok. De vajon más érti-e? Tudja a fene …
Aki olvas, az annyit mindenképpen tud, hogy nem vagyok fiatal, megéltem már egyet-mást. De értik-e, hogy amiket az utolsó években csináltam – és ami gyökeresen különbözött az addigi több évtizedes nyugodt, csendes pocsolyás életemtől – hogy azokat miért csináltam, miért forditottam hátat még önmagamnak is … Szerintem nem értik. Nem is érthetik tán …
Hogy kerülhetett egy átlagos szimpla életet élő nő olyan helyzetbe, hogy már kétszer is a virtuális világban indult meg egy kapcsolata? Érdekes lenne tán elmesélni … Bár szerintem az sem lenne érthetőbb.
Huszonévesen volt az első komoly kapcsolatom. És igen, addig szűz voltam. Nem jártam senkivel. Kövér voltam, nem kellettem senkinek. De akkor már nehéz volt a magány, a társtalanság. Jó lett volna valakihez tartozni. Valakihez, aki érezteti velem, hogy én is nő vagyok, mint a többi lány mellettem. Egyszer megismerkedtem egy fiatalemberrel. Banális sztori, mentem az utcán, megkérdezte, hány óra van. Megmondtam. Innen kezdődött. Beszélgetni kezdtünk, és még akkor megkérdezte, hogy akarok-e találkozni vele, mert megtetszettem neki. Nekem nem tetszett. Nem volt az esetem. Nemet mondtam. Azért ideadta a cimét, hogyha gondolom, keressem meg …
Eltelt pár hét. A magányom nem változott. Végül irtam neki egy levelet, hogy találkozhatunk. Ahogy vittem a postára, összefutottam vele. Onnantól együtt kezdtünk el járni. (Vagy úgy helyesebb, hogy járni kezdtünk? Mindegy …) Annyi idős volt, mint én, 22 éves. Pár hónap együttjárás után lefeküdtem vele. Se jó, se rossz nem volt. Nincs kellemetlen emlékem róla, de kellemes se …
Másnap reggel a kollégiumban egy rosszul öltözött nő kerestett egy csecsemővel a karján. A felesége volt. És a gyereke. És ezt én nem tudtam róla. Ki gondolta volna még akkor, hogy egy magamkorabeli fiatal kölöknek már családja van … Nem tudtam, mit csináljak. Akkor azt hittem, hogy szeretem. És engem még arra neveltek, hogy az első éjszaka az fontos egy nő életében … Látta rajtam, hogy valami iszonyú nagy baj van. És önmagától elmondta, hogy nős, gyereke van. Kérdeztem, hogy ezt miért nem eddig mondta el … Mert nem merte – volt a válasz. És hogy tulajdonképpen én is hibás vagyok, mert miért nem kértem el a személyi igazolványát – akkor még tartalmazta a családi állapotot és azt, ha valakinek már volt gyereke …
Na ez volt az első nagy keresztem. Hogy nem akkor rúgtam picsán és hajtottam el a fenébe, nem törödve azzal, hogy ő volt az első férfi az életemben. De nem igy neveltek … Együtt maradtunk. Nemsokára behivták katonának. Akkor derült ki, hogy a felesége újra terhes … naná, hogy párhuzamosan dugott mindkettőnket. Sajnálom, ha ez kissé alpári megfogalmazás. De igy utólag nem tudok rá jobb szót.
Elment katonának, a második gyerek is megszületett. Mivel igy már családfenntartónak számitott, egy év után leszerelték. Végül is elvált. Végül is összeházasodtunk. De senki meg ne kérdezze, hogy miért mentem hozzá. Mert csak azt tudnám mondani, hogy nem voltam normális … és féltem a magánytól valószinűleg …
Az együttjárásunk alatt is mindig megcsalt. És ezeket örömmel osztotta meg velem … élvezet volt még egy újabbat belém rúgni …
Na ja, elválhattam volna. De esküvő után egy héttel teherbe estem. És én akartam azt a gyereket! A szüleim nem szerették a férjem. Most már megértem őket. A szerencsétlen és főleg makacs választásommal az ő életüket is megnehezitettem. Tudták, hogy nem leszek boldog mellette. De mint minden fiatal, ugyan miért hittem volna nekik … Nem azért ment tönkre a házasságom, mert a szüleim nem szerették, ne értse félre senki. Hanem a megcsalások és egyebek miatt. Amit a terhességem alatt csinált velem. Amikor a gyerekem megfogant, tudtam, hogy fogamzóképes vagyok, ezt mondtam is neki, mert ő is gyereket akart. Majd 3-4 hónap múlva azt mondta, hogy neki nem kell még gyerek. Mondtam, hogy ezt már nem lehet visszacsinálni, mert letelt már az az idő. És akkor azt mondta, hogy akkor majd ő kötötűvel … Meg tudtam volna ölni. Talán azt is kellett volna….
Megszületett a gyerekem. A szülésnél arra kellett leginkább figyelnem, hogy ne csináljon botrányt a szülőszoba előtt, ezen idegeskedtem … Mellékesen meg is szültem … Amikor hazajöttünk a kórházból, állandóan beleszólt mindenbe, mert ugye ő már tapasztalt szülő, pelenkázni is tud, etetni és persze mindent jobban, mint én. Az első hónapokban nem is tudtam igazán szeretni a gyerekemet, mert minden perc valami szorongással telt ….
Még egy kereszt …
4 éves volt a gyerekem, amikor apám meghalt. Anyámnak onnantól semmit nem ért az élet … És minden az én dolgom lett. Családfő lettem, férfi szerepben, minden ügyintézéssel a nyakamban, munkával, gyerekkel és egy egyre inkább az alkoholba menekülő anyával. Nem volt jó.
Hat éves volt a gyerek, amikor el akartam válni. Akkor megzsarolt azzal, hogy miattam vesztett el két gyereket, a harmadikat már nem adja, és ha elválok, elveszi tőlem a gyereket. Féltem. Nem mertem lépni … csak pár év múlva, de akkor is azzal az egyezséggel, hogy elváltként is együtt neveljük a gyereket nagykorúságáig.
40 évesen megismerkedtem egy férfival, aki 9 évvel volt fiatalabb nálam. A munkám révén ismertem meg. Vonzó volt, és úgy éreztem, hogy ez a fiatal pasi akar tőlem valamit. És nem értettem, hogy miért … De nekem addig olyan silány volt a szexuális életem, hogy a férjem a szemembe vágta, hogy én vagyok a frigid, mert ő még minden nőjét ki tudta elégiteni hüvelyi úton, csak engem nem. Ergo: én vagyok a hibás.
Ha nagynéha nem maszturbáltam volna, tán azt se tudom, hogy milyen az orgazmus … bár ezek elég sivár, magányos örömök voltak, szégyenkezéssel és önmagam útálatával utána … És ez a fiatalabb férfi valamit felébresztett bennem. A szexuális vágyamat, a nőiségemet. Mert ehhez értett. És én elbódult aggyal rohantam a vesztembe mellette, vakon, de boldogan. Nem tudtunk együtt élni. Mert akkor még a gyerek apja egy házban lakott velem, kötött az egyezségem.
Összeházasodtunk, majd egy ebéd és mindenki ment „haza”. Nem normális élet, ugye?
Amúgy nem bánom. Mert dolgozni az új férjem nem szeretett, az alkoholt egy idő után annál inkább. De legalább mellette nőnek érezhettem magam egy időre. Nem sokra, mert „depressziós” lett és a gyógyszerek komolyan rontották a potenciáját. Lényegében 2 évig se tartott, hogy megtanultam élvezni valahogy a szexet és már el is vesztettem. De nem ez volt a rossz. Hanem az, hogy valami vak, fals hálát éreztem iránta, hogy ő legalább nőnek tekint, nem egy frigid nyűgnek. És akkor hirtelen sok minden összejött. Anyám, aki már 2 éve egy agyvérzés miatt béna volt és súlyosan hanyatlott szellemileg, olyan terhessé vált nekem, aki mindig imádtam őt, hogy el kellett intéznem, hogy szociális otthonba kerüljön … mert már azt is gyermeki önzőséggel várta volna el tőlem, hogy adjam fel a munkám és főállásban ápoljam őt. Pedig én voltam anyagilag a családfenntartó. A gyerekem miatt sem tudtam ezt megtenni …
Nem sokáig élt szociális otthonban, három hetet talán. És elment.
És innentől minden olyan gyorsan történt, legalábbis számomra. Odajött a mama, a volt anyósom. Még ott élt az akkor már elvált férjem, a gyerekem apja és én egy másik férfi felesége voltam …
Felesége?? Az anyja sose tekintett menyének. Mindig ugy mutatott be a rokonságnak, mint a fia barátnője …
És a fia nem dolgozott. Volt ugyan egy rokkantnyugdija, de az a költekezése miatt néha még a havi telefonszámláját sem fedezte. És ment a tartalék pénz, folyt ki a kezünkből, mert én is hibás voltam … És a végén már két bankkölcsön, 3 hitelkártya, majd 4 Provident kölcsön lógott a nyakamban. És neveltem a gyerekét, miközben ő az agresszivitásával az enyémet elüldözte … Vajon megbocsájthatja ezt egy anya magának? Szerintem nem … Most sem bocsájtom meg. És akkor már nemcsak ő ivott , hanem én is megtaláltam a kommersz tömények bódulatában a pillanatnyi feledést … Majdnem a halálba vitt.
Ez a férjem egy rohadt mocskos pszichopata volt, aki érzelmileg és anyagilag teljesen kifosztott. Én viszont hagytam magam, úgy kellett nekem … Aztán, amikor már a 3 szobás családi házamat is el kellett adni, hogy ki tudjam fizetni a felhalmozott adósságokat, akkor az addig gyerekesen és mindig érzelmileg zsarolónak ( „te Isten előtt vagy a feleségem örökre” ) azt tudtam mondani, hogy takarodjon a lakásomból, de előtte tegye ki a kulcsokat az asztalra. Nem gondolta, hogy meg merem egyszer tenni …
Aztán még sokszor visszajárt az életembe … a soros érzelmi zsarolására. Két évbe telt, mire ennek is vége lett … Egy betört ajtóm, egy muszályból felszereltettet hevederzár költsége bánta …
Akkor már mással éltem. Az idő tájt kezdtem virtuális ismeretségeket kötni cseteken. És összeismerkedtem egy pasival, aki szintén fiatalabb volt nálam – pedig sose direkt vadásztam fiatalabbakra, Isten látja lelkem. Összeköltöztünk. Egy év múlva össze is házasodtunk. Ő szeretett dolgozni, nem is ezzel volt a baj. De mellette ismét elveszett pár hónap alatt a kinnal-keservvel megtalált nőiségem. Mert fontosabb volt számára a társaság, mint én, fontosabbak a dvd lemezek, mint én és pár hónap együttélés után már a szexuális gondjainkat a szomszédasszonnyal tárgyalta ki és megkaptam tőle, hogy vele több közös beszédtémája van, mint velem … És egyszer egy vasárnap délután, amikor már hetek óta nem szeretkeztünk – „nyuszidugi”, ahogy ő hivta viccesen (és tényleg kb. addig tartott, mint egy baknyúlnál, sitty-sutty, kész …) – és megkérdeztem tőle, hogy lenne-e kedve szeretkezni, akkor ránézett az órára és azt mondta, hogy oké, még van fél óra a Tények előtt ….
Asszem, itt szakadt el bennem végleg a húr. És ekkor mondtam azt magamnak, hogy nekem már soha többé egy pasi se kell … mert ami már háromszor nem sikerült nekem – a házasság – azt nem kell eröltetnem … Feladtam.
És újra a kezembe vettem a wapos telefonom, hogy legalább a virtuális világban kapjak néha jó szót valakiktől … Már csak ennyi érdekelt …
Volt egy kis cset. Szerettem ott beszélgetni emberekkel, viccelődni. Jó volt velük … De már semmit nem vártam. És semmit nem reméltem …
Akkor jött, amikor már tényleg minden reményt sutba dobtam. Lehet, hogy szerencsém volt … Lehet, hogy a Jóisten megkönyörült rajtam …
Hát ezek az én keresztjeim, amelyekre néha az élet, de legtöbbször a saját hülyeségem feszitettek … Az elrontott dolgok miatt senki nem képes úgy ostorozni, mint én önmagamat …
A sajnálatból nem kérek, tudtam én sajnálni magamat eléggé. A nevetés meg nem bánt, mert aki egy ilyen hülyét kinevet, jól teszi. Tehát aki gondolja, sajnáljon, aki meg úgy gondolja, az nevessen.
És aki gondolja, az meg tanuljon belőle. Én leginkább az utóbbit ajánlom …