Két halk szó a félhomályban

Mondhatná bárki, hogy nem más ez, mint két középkorú ember vágya, hogy ne legyen oly magányos. Ők tudják, nem az.

Benne van ezernyi más. Egy sok éves jóbarátság, mely valós tiszteleten és bizalmon épült mindkét oldalon. Tisztelet? Bizalom? Hiszen akkor a két legfőbb alap, pillérek egy speciális kapcsolatban, már évek óta megvan. Aki ilyet akar építeni pillér nélkül, tákolmány az, nem épület, és összedőlhet rövidesen …

Évek óta beszélgetnek a virtualitásban barátian és mélységes tisztelettel a másik iránt. Mi lenne, ha találkoznának a valóságban is? Beszélgetnének egy jót. Már úgyis régóta tervezik.

Baráti ölelés. Egyre élénkebbé váló beszélgetés, melyben gyakran egymás szavába vágnak, – megbocsájtható, mert annyi, de annyi közlendő halmozódott fel az évek során – de a férfi bölcs, türelmes, hagy időt a másiknak, majd mindig visszatereli a fonalat az általa tervezett irányba. Bár néha mosolyogva jelzi: Látom, megint eltereltél.

Egy kellemes zamatú bor mellett – mely lassan fogy – az asszony később észreveszi, hogy a férfi nemcsak jó beszélgetőpartner, jó hallgatóság, figyelmes úriember. Hanem figyel is. Különleges, nem hétköznapi módon is figyel. És tudja, hogyan kell udvarolni, a szó legjobb értelmében. Apró jelzéseket ad és vár. Időt ad a nőnek, hogy átgondolja és döntsön, mit lép rá.

Egy kéz, ami a beszélgetés hevében kissé előrecsúszik az asztalon … Vár, hogy a nő megfogja-e. Miért ne fogná? Két régi barát között akár természetes is lehet. Egy közelebb húzott szék … A távolság már épp elég egy jövendőbeli öleléshez … Majd egy szemüveg az asztalon. Hja kérem, ha két szemüveges ember nemsoká meg akarja csókolni egymást, az ókulárék akadályt jelenthetnek.

A beszélgetés folytatódik, tempója nem csökken. Közben a nőben rég nem érzett vágy ébred. Olyan jó lenne megölelni. Olyan jó lenne, ha megölelne. A szemkontaktus egyre mélyebb. Majd a nő is – mintha fáradt lenne a szeme és nyomná a szemüveg az orrnyergét – (amúgy néha tényleg szokta nyomni) leteszi az asztalra a szemüvegét. Tudta, hogy le fogja venni, hiszen már pár perccel azelőtt döntött. Akarja ezt az embert. Akarja ezt a férfit, aki azon kevesek közé tartozik, aki képes arra, hogy a nagyszájú asszonytól a legnagyobb udvariassággal, de határozottan és mosolyogva visszavegye a szót. Mily furcsa, hogy épp egy Shakespeare vígjáték hőséről, Petruchioról beszélgetnek. Bár talán mégsem meglepő.

Az asszony döntött. Akarja. Vágyik rá és mindarra a különlegességre, amit tőle kaphat. Ami sajgóan hiányzik már rágóta az életéből. Maga is közelebb húzza a székét – egy régi baráthoz miért ne lehetne, nincs abban semmi -, majd odahajtja a fejét a férfi vállára. A férfi erős karja magához öleli …

* * *

Később elcsodálkozik, hogy milyen finom lehet egy csók, bármilyen heves …

* * *

Hajnalban felébred, mert fázik. Csendesen felkel, felöltözik, majd visszafekszik. Odabújik a férfi meleg bőréhez és megfogják egymás kezét. Nincs más, mint két halk szó a félhomályban. „Szeretlek.” „Szeretlek.”

Korán van még. Alszanak tovább.