Már megint. Egészen megszoktam már. Az idő előrehaladtával ezek a periódusok egyre gyakrabban jönnek elő és egyre hosszabbak. Az a szerencse, hogy egyre kevésbé fájnak. Mert ez olyan, mint az üresség. És az néha fájt régebben.

Ilyenkor megyek mindig vissza a Blogolra. Érdekes. Olyan az nekem, mint a táncolni tanulónak a kályha. Ott meg lehet pihenni, kifújni magamat és erőt gyűjteni a következő tánchoz.

Pedig ott alig történik már valami … Legtöbbször csak nézem a semmit, a szószerinti semmit … A kommentfal is áll, de ha megy, sokszor abban sincs sok köszönet.

Egy dolog a legfontosabb: hogy nem egyedül nézem